Szélsőséges reakciók helyett egy politikai korszakváltás következményeit kellene feldolgozni. De mit jelent ez a korszakváltás, mely a 2014-es választás után vette kezdetét?
Ennek megértéséhez a második Orbán-kormány időszakát kell alapul vennünk. A Fidesz–KDNP 2010-es, kétharmados győzelme után a kabinet két kihívás előtt állt: egyfelől kezelnie kellett egy nagyon súlyos gazdasági válságot – melyet a szocialista-liberális kormányok hagytak örökségül –, másfelől pedig le kellett számolnia posztkommunizmus és az ultraliberalizmus maradványaival. Mindkét feladat kormánypróbáló volt a javából, s mindkettő nagyon komoly harcra, durvábban fogalmazva: háborúzásra kényszerítette a nemzeti-konzervatív tábort.
Egyfelől ugyanis az Orbán-kormány nem volt hajlandó engedni a Merkel kancellár, az Európai Unió, illetve az IMF által követelt neoliberális, azaz a lakosságot sújtó megszorításokra épülő gazdaságpolitikai diktátumoknak, ehelyett unortodox – tehát nem neoliberális – utat választott magának, amely a multicégek és bankok erőteljes megadóztatását állította középpontba. Ezzel természetesen kivívta a globális gazdasági és pénzügyi körök ellenszenvét, s Magyarország kormánya már 2010 végétől, de különösen 2011 őszétől kezdve komoly támadásokat szenvedett el.
A jól összehangolt nemzetközi támadássorozat persze leplezte valódi, gazdasági céljait, ehelyett célpont és kritika tárgyává vált az új alaptörvény, a jogállam, a demokrácia, a média helyzete, előkerült a szokványos rasszista- és antiszemitakártya. A támadások valóban olyan átfogóak és megdöbbentőek voltak, hogy ezekkel szemben az Orbán-kabinetnek gyakorlatilag szabadságharcot kellett folytatnia. S bár személyes érintettség okán talán szerénytelenségnek tűnik megemlítenem, aligha vitatható, hogy ebben a harcban a CÖF által szervezett Békemenetek óriási összetartó, közösségi élményt adó erőt jelentettek a nemzeti-polgári tábor tagjai számára.
De mindez harc és „háború” volt.
Mint ahogyan legalább akkora kihívás volt a második Orbán-kormány számára a fentiekkel párhuzamosan a posztkommunizmus maradványainak legyőzése, másképpen fogalmazva a rendszerváltás befejezése – ezt az első Orbán-kormány idején nem sikerült végigvinni –, amit különösen fontossá tett, hogy a hazai álbaloldali és ultraliberális ellenzék valóban eszközökben nem válogatva, ráadásul a nemzetközi balliberális erőkkel és csoportokkal látványosan összejátszva támadt rá a kormányzatra.