Még egyszer Tapolcáról

De mit jelent ez a korszakváltás, mely a 2014-es választások után vette kezdetét?

A két kihívás: a szuverenitás védelme és a posztkommunizmus elleni harc meghatározta a 2010 és 2014 közötti ciklust, egészen a 2014-ben lezajlott három – országgyűlési, európai parlamenti és önkormányzati – választásig. Ám ez egyben azt is jelentette, hogy a kétharmados politikai többségen belül, illetve a nemzeti-polgári táborban meglévő, teljesen természetes vélemény-, mentalitás- és karakterkülönbségeket háttérbe kellett szorítani. Ezt kívánta a politikai harc logikája.

A 2014-es, újabb elsöprő választási győzelmekkel azonban egy új korszak kezdődött. Már nem legyőzni kell a politikai ellenfelet, mert ez megtörtént 2014-ben, s a politikai többség adva van. Az elvesztett időközi választások nem új harcra kell hogy buzdítsák a kormányoldal pártjait, hiszen nincs veszélyben a hatalom, akár három nyugodt kormányzati év is következhet 2018-ig.

Ellenkezőleg: most van itt az ideje a belső kérdések elrendezésének, a politikai és társadalmi célok és víziók újrafogalmazásának. A földön fekvő politikai ellenfél sorozatos támadása immáron nem helyettesíti a 2014-ben elkezdődött új korszakra adandó válaszokat, csak elodázza őket. A politikai harcról az építkezésre kell helyezni a hangsúlyt.

Politikai orientációs, személyi, mentalitásbeli, nemzedéki, stílusbeli kérdésekre kell választ adni a kormánypártokon és a nemzeti táboron belül, amelyek október 12-e után váratlanul, de nem logikátlanul törtek a felszínre.

Elsőként: hogyan kell értelmezni az utóbbi időszakban megtépázott polgári Magyarország vízióját? Politikai termék vagy a nemzeti tábor értékrendszerének központi eleme? S mindehhez hogyan viszonyul a „keményen dolgozó kisemberek” víziója? Utóbbi politikai termék vagy egy új, fontos érték; s vajon a két megközelítés szinkronban van-e egymással? Egyszóval: milyen Magyarországot akar a Fidesz–KDNP 2014 után?

Másodszor: hogyan helyezzük el magunkat a világban? Mit jelent a keleti, déli, egyéb nyitás, hogyan viszonyulunk a Nyugathoz, az Európai Unióhoz, az USA-hoz, Kazahsztánhoz és Azerbajdzsánhoz? Koherens világkép áll-e s a külpolitika mögött?

Harmadszor: az értékközpontú vagy a generációs alapon is megjelent pragmatikus, technokrata politika a meghatározó a nemzeti táborban? Vajon milyen emberi magatartások, mentalitások, stílusjegyek tartják össze a nemzeti-polgári tábort, a politikai elitjét, kik a hiteles politikusok és kik okoznak károkat? S ha ez világos, akkor le kell-e vonni személyi következtetéseket ebből?

Újra kell tehát gondolni, honnan indult s most hol tart a kormányzó elit és tábora. És szeretném nagyon világosan leszögezni: aki ettől az újragondolástól és a következményeitől fél, az nagyon nagyot téved. Ez az újragondolás a 2018-as választási győzelem záloga; ha ez elmarad, s továbbra is csak „harc” van és ellenségkeresés, nos, akkor valóban fennállhat a lassú erjedés és szétesés veszélye. Ezt itt és most lehet csírájában elfojtani, bátor lépésekkel.

A hatvanas évek beatnemzedékének egyik híres jelszavát ma így fogalmaznám újra: kormányozz, ne háborúzz!