A két kihívás: a szuverenitás védelme és a posztkommunizmus elleni harc meghatározta a 2010 és 2014 közötti ciklust, egészen a 2014-ben lezajlott három – országgyűlési, európai parlamenti és önkormányzati – választásig. Ám ez egyben azt is jelentette, hogy a kétharmados politikai többségen belül, illetve a nemzeti-polgári táborban meglévő, teljesen természetes vélemény-, mentalitás- és karakterkülönbségeket háttérbe kellett szorítani. Ezt kívánta a politikai harc logikája.
A 2014-es, újabb elsöprő választási győzelmekkel azonban egy új korszak kezdődött. Már nem legyőzni kell a politikai ellenfelet, mert ez megtörtént 2014-ben, s a politikai többség adva van. Az elvesztett időközi választások nem új harcra kell hogy buzdítsák a kormányoldal pártjait, hiszen nincs veszélyben a hatalom, akár három nyugodt kormányzati év is következhet 2018-ig.
Ellenkezőleg: most van itt az ideje a belső kérdések elrendezésének, a politikai és társadalmi célok és víziók újrafogalmazásának. A földön fekvő politikai ellenfél sorozatos támadása immáron nem helyettesíti a 2014-ben elkezdődött új korszakra adandó válaszokat, csak elodázza őket. A politikai harcról az építkezésre kell helyezni a hangsúlyt.
Politikai orientációs, személyi, mentalitásbeli, nemzedéki, stílusbeli kérdésekre kell választ adni a kormánypártokon és a nemzeti táboron belül, amelyek október 12-e után váratlanul, de nem logikátlanul törtek a felszínre.
Elsőként: hogyan kell értelmezni az utóbbi időszakban megtépázott polgári Magyarország vízióját? Politikai termék vagy a nemzeti tábor értékrendszerének központi eleme? S mindehhez hogyan viszonyul a „keményen dolgozó kisemberek” víziója? Utóbbi politikai termék vagy egy új, fontos érték; s vajon a két megközelítés szinkronban van-e egymással? Egyszóval: milyen Magyarországot akar a Fidesz–KDNP 2014 után?
