Gyurcsánynak, úgy látszik, mégiscsak meghatározó élménye maradt az őszödi beszédének nyilvánosságra kerülésétől a 2009-es lemondásáig tartó időszak. 2006. szeptember 17-én spontán tüntetések kezdődtek ellene és a kormánya ellen; a tömegek már kezdetektől fogva a távozását és előre hozott választást követeltek. Úgy látszik, az előre hozott választás intézménye olyannyira felejthetetlenné vált számára, hogy lám, kilenc évvel később ő maga hozakodik elő az akkori követeléssel.
Az a „baj” pusztán, hogy a két politikai helyzet nagyjából olyan messze van egymástól, mint Makó-Honvéd Jeruzsálemtől.
2006-ban e sorok írója az egyike volt azoknak, akik legelsőként követelték az előre hozott választást: számos írásomban, televíziós és rádiós nyilatkozatomban érveltem a Magyarországon addig – és azóta sem – alkalmazott politikai válságkezelési mód mellett. Nyugati példák alapján világossá tettem akkoriban, hogy az előre hozott választás sem Nyugat-Európában, sem Közép-, sem Kelet-Európában nem szokatlan és nem ördögtől való, számos példa volt és van az alkalmazására.
Sokan felvetették akkor, hogy a parlamentet csak akkor lehet feloszlatni és előre hozott választást tartani, ha egy kormánytöbbség megszűnik, és ezáltal az adott kormányzat működése ellehetetlenül. Vagyis megítélésük szerint kifejezetten matematikai okokból – a számszerű parlamenti többség eltűnése – történhet ez meg, minden más esetben az a „normális”, ha a megválasztott kabinet végigviszi a parlamenti ciklusát. S mivel Gyurcsány mellett kitartott a baloldali többség, s bizalmat szavazott neki 2006. október 6-án, nincs ok az Országgyűlés feloszlatására. Ami különösen érdekes: nem csak baloldali szereplők hangoztatták ezt, hanem – kevéssé a nyilvánosság előtt – jobboldaliak, ellenzékiek is.
Jómagam ezzel szemben azzal érveltem, hogy a parlament feloszlatása nemcsak akkor következhet be, ha megszűnik a kormányzati többség, hanem akkor is, ha az adott kormányzat súlyos bizalmi és morális válságba kerül, s a társadalom többsége láthatóan és markánsan szembefordul a kabinettel, illetve a miniszterelnökkel. Számos példát hoztam fel arra a világ minden tájáról, Portugáliától Németországon, Csehországon át Görögországig, Haititól Dél-Koreán át Japánig, hogy bár a parlamenti többség még adva volt, a kormányfő vagy a kormány lemondott – vagy az ilyen joggal rendelkező államelnök oszlatta fel a parlamentet –, és előre hozott választásra került sor. E lemondások és feloszlatások a súlyos bizalomvesztésnek, gazdasági válságnak, botrányos korrupciós és egyéb ügyek kirobbanásának voltak a következményei; a kormányfők nem álltak ellen tovább a társadalmi és a nyilvánosságban erősödő nyomásnak, az új választást követelő demonstrációknak és tüntetéseknek.
