Jelenetek egy (csokos) házasságból (2.)

– Annyira nincs már kedvem ehhez. – Mihez?

– Hát, ehhez az egészhez. – Látom rajtad, hogy kivagy. – Kifulladtam, elég volt. – Tudom, mennyi mindent intéztél karácsony előtt, de most már csak egy kicsit kell kibírni. – Besokalltam ettől a folyamatos lóti-futitól. – Úgy látszik, egy építkezésen is nehéz újra felvenni a ritmust az év elején. – Igen, de valószínűleg nem úgy kellene hozzáállnom, mintha minden meglenne, és holnap költözhetnénk, amikor még nagyon nem. – Szegény, most én se tudtam sokat segíteni neked. – Ne viccelj, nem is kell, annak örüljünk, hogy minden rendben ment a szüléssel, és itt van velünk ez a kis gyönyörűség. – Persze, ez a legfontosabb! – De már megint csörög a telefonom, hiába vettem ki az apaszabadságot, alig tudok veletek lenni. – Azért vedd föl! – Halló!

– Ki volt az? – A burkoló. – És mit akart? – Kérte, hogy vigyek még két doboz járólapot, mert kevés lesz. – De hát annak vagy négy hét volt a rendelési ideje! – Szerencsére nem abból kell, hanem abból, ami a tetőtérben van, azt meg az áruházból bármikor tudok vinni. – De ez megint egy kör neked. – Tegnap már a csempe miatt is ugrasztott, nem igaz, hogy nem tudja megnézni, hogy miből mennyi kell, és elég lesz-e, ami van. – Legalább tudtok beszélni. – Lenne is miről, csak nagyon elegem van belőle, hogy mondok valamit, és mintha a falnak beszélnék. – Ne mondd ezt, Misiékkel nagyot nyertünk, nagy szerencse, hogy ők fejezik be a házat. – Persze, persze, de néha ő is csak bólogat, aztán teljesen mást csinál. – Tudod, hogy én szoktam ennek nagyobb feneket keríteni, de most én mondom, hogy eresszük el.

– El kell eresztenünk, nincs mese, nem is tudnák már felszedni azon a részen törés nélkül, meg aztán ezt is felszámolnák pluszba, és a végén az egész babaváró rámehet a pótmunkákra! – Halkabban, felébred a kicsi! – Na, amíg szoptatsz, elmegyek a járólapért.

– Sikerült? – Igen, de hogy ez az áruház milyen igénytelen, ott áll halomban a burkolat, a fele törött, úgy kell kiszabadítanod a kupac aljáról, ami neked kell. – És nincs ott senki, aki segítene? – Viccelsz, a diáklányokra vagy kikre gondolsz? – Igaz, múltkor is kérdezni akartunk valamit, aztán inkább kiokoskodtuk magunk, még most is ott lennénk, ha arra várunk, hogy értelmes választ kapunk. – Hihetetlen, hogy ennyire nincs ember, diákok vannak vagy teljesen fogalmatlan, rossz arcú tagok. – Nyilván nem is fizetik túl őket. – De inkább arról beszéljünk, hogy Ernő is hívott közben. – És tudtok találkozni? – Délben igen, csak megint mehetek át a város másik végébe, mert ott van dolga. – Arra az építkezésre bezzeg ki tud járni!

– Ne irigyeld őket, múltkor mondta nekem, miért jár oda olyan gyakran. – Miért, mit mondott? – Az a kőművesbrigád nagyon eltolhatott valamit. – Látod, ezért mondom, hogy becsüljük meg nagyon Misiéket! – Egyszer voltam ott annál a háznál, nem is tudom, mi lesz ott, lehet, hogy vissza kell bontani. – Szegények!

– Na, de most már mennem kell.

– Máris megjöttél? – Igen, nem sokat beszélgettünk, tudod, Ernő milyen laza, mindenre rábólint. – Néha már idegesítően az, aztán utólag áll elő ezzel-azzal, hogy ezt mégse úgy csinálná, azt meg nem fizettük vagy keveset fizettünk.

– De azért ilyenkor szinte mindig kiderül, hogy valamit elnézett vagy egy e-mailt nem olvasott. – Igen, csak ezekkel az apró vitákkal is mennek a napok. – Legalább elismeri, ha ő hibázott, az is valami manapság. – Viszont mielőtt hosszabban mesélnél, előbb hívtak az oviból, Déneske lebetegedett. – Már csak ez hiányzott! – Érte tudsz menni? – Persze, megyek, de akkor ezek szerint holnap se tudsz kijönni velem az építkezésre.

– Nem hiszem. – Pedig a szülés óta annyi minden történt, rá sem ismernél a házra és a kertre.