Megköszönni a semmit

Ha valós képet szeretnénk nyerni a sokat emlegetett munkaerő­hiány következményeiről, nem kell mást tennünk, mint bemenni egy barkácsboltba.

Ha valós képet szeretnénk nyerni a sokat emlegetett munkaerő­hiány következményeiről, nem kell mást tennünk, mint bemenni egy barkácsboltba. Ezeket a főként városszélen fekvő hodályokat alapvetően úgy tervezték, hogy szinte mindent egy helyen meg tudjon venni az ember, akinek tönkrement valamije otthon, netán olyan balga, hogy felújításra, házépítésre adta a fejét. Ezek éppen azért hodályok, mert itt minden van, amire ilyen esetekben szükség lehet – más kérdés, milyen minőségben, de ennek az írásnak most nem ez a témája.

Szóval belépünk a barkácsboltba, azzal az illúzióval, hogy itt mindent megkapunk. S nemcsak magát az árut, de tájékoztatást, hasznos tippeket, segítséget és ötleteket egy­aránt. Az első bökkenővel akkor szembesülünk, amikor percek múltán se látunk egyetlen bolti alkalmazottat. Nem túl bonyolult kérdésünk lenne, mindössze annyi: Merre találjuk a csempéket? Végül is meggondoljuk magunkat, jobb lesz, ha útnak indulunk útbaigazítás nélkül is. Más választásunk nem marad, hiszen se híre, se hamva senkinek. Jobb híján egy hozzánk hasonlóan tanácstalan vásárló ad eligazítást, mert azt a múltkori látogatása után pont tudja, melyik hátsó soron vannak a járólapok. A hodályjellegből fakadóan odamenni eleve igénybe vesz néhány percet. A második – lényegesebb – problémával az úgynevezett csempeosztályon szembesülünk. Hamar felmérjük, hogy segítséget kérni nincs sok esélyünk, legfeljebb akkor, ha a fél napot ott töltjük. Egy-egy alkalmazott ugyan fel-felbukkan, de nem igazán tudunk rájönni, mit is csinálnak valójában. Ha előkerül is valaki, egy másik vásárló azonmód lecsap rá. És mikor nagy nehezen egy kérdés erejéig mégis elcsípjük a kertésznadrágos férfit, kiderül, mi tájékozottabbak vagyunk, mint ő. Nincs mit tenni, udvariasan megköszönjük a semmit.

Félretéve az iróniát, nagyon komoly probléma rajzolódik ki mindebből. A szóban forgó áruházban – ahogy más, hasonló helyeken – természetesen folyamatos a munkafelvétel. S nem is az a baj, hogy ne lenne jelentkező. Sokkal inkább az, hogy aki jönne, szinte semmire nem alkalmas, mégis fölveszik. És beáll az információs pult mögé úgy, hogy maga sem tudja, mi a különbség a flex és az ütvefúró között, vagy éppen diáklány létére pakoltatják vele a raklapokat. Az építési szakszövetség elnöke, Koji László bonmot-ja jut eszünkbe, aki azt mondja, az építőipar ugyan sok tízezerrel növelte munkavállalóinak számát, de e munkások többsége „be sem tanított” segédmunkás.

Ilyen be sem tanított, sőt jóformán betaníthatatlan munkavállalókkal vannak tele a barkácsáruházak is. Az élelmiszerláncok már kapcsoltak, egyiküknél-másikuknál nincs is munkaerő-probléma. A titok nyitja egyszerű: a diplomás fizetéseket is jócskán felülmúló mértékű bérezés. A barkácsboltok – sok más területhez, egységhez hasonlóan – azonban elaludtak. Mivel félpénzért kevesen güriznek szívesen egész nap egy amúgy sem túl vonzó munkakörnyezetben, megbízható szakembereik régen leléptek. Igaz, az ellenzéki károgók állításával szemben nem feltétlenül Londonba, hanem olyan építőanyag-gyártókhoz, kiskereskedőkhöz, ahol rendesen megfizetik a szaktudásukat.