Kereszténység már nincs, keresztények még vannak

A keresztényeknek el kell fogadniuk, hogy újra a pogányság uralma jött el, és kisebbségbe szorulnak — állítja Chantal Delsol filozófusnő, aki a Budapest Forum for Christian Communicators elnevezésű konferencián is felszólalt tegnap. A francia Erkölcsi és Politikai Tudományok Akadémiájának tagja a Magyar Nemzetnek nyilatkozva többek között elmondta, nem osztja a negatív utópiát, miszerint az iszlám vallás hívei — akik immár több millióan élnek Franciaországban — a hatalmat is átvehetik, de helyi fegyveres konfliktusok kialakulását elképzelhetőnek tartja.

A sárga mellényesek a posztmarxista kiábrándultak Fotó: Teknős Miklós

– Pesszimista tanulságokat vont le ez a konferencia: Nyugaton visszaszorulóban van a kereszténység, míg Keleten egyenesen üldözik a vallás hí­veit. Mennyire rossz a helyzet?

– Ez a félig teli, egyben pedig félig üres pohár kérdése. Annyi bizonyos, egy valódi összeroppanásnak, törésnek vagyunk a tanúi. Végbement már ilyen a Krisztus utáni V. évszázadban, amikor is a pogány paradigmát a keresztény váltotta fel. Most az ellenkezője történik. A keresztényeknek ehhez hozzá kell szokniuk, mint ahogy ahhoz is, hogy kisebbségben lesznek. Ezt nagyon nehéz elfogadni. Természetes, hogy ebből pesszimizmus fakad.

– Amikor a Notre-Dame-ot elborították a lángok, sokan egyenesen a keresztény civilizáció bukásának szimbólumáról beszéltek. Nem túlzás azért ez?

– Nézze, a Notre-Dame akkor gyulladt ki, amikor az Élysée-palotát egy teljességgel posztmodern és antikeresztény, a szó valódi értelmében vett pogány elnökünk lakja. Az ilyen elméleti párhuzamok, amit említett, ebből származnak. A kereszténység már nem létezik – ezt kell megérteni és elfogadni. De a keresztény hit fennmaradt, ahogyan vannak keresztények is. Hiába alkotnak csak tízszázalékos kisebbséget, ők az elit. Olyanok, mint a trockisták negyven évvel ezelőtt. Nem túlzás: teljesen más időket élünk ma, mint korábban.

– Az iszlamizációt mennyire tartja súlyos problémának Franciaországban?

– Nem osztom azt a negatív utópiát, miszerint az iszlám hívei a hatalmat is átvehetik, de polgárháborús helyzetek, külvárosi fegyveres konfliktusok kialakulhatnak, mint ahogyan már ki is alakultak. Vannak olyan területek, ahová a rendőrség nem mer bemenni.

– Emmanuel Macron elnökre utalt az előbb. Kifejtené bővebben, mire vonatkoznak az említett jelzők?

– Ha tömören akarok fogalmazni: ő olyasvalaki, aki nem ismer határokat. Számára minden lehetséges, erkölcsi téren is. Pedig nem feltétlenül ­rossz dolog, ha tartjuk magunkat bizonyos határokhoz. Macron a múltkor a nagycsaládos anyákat támadta – ez tipikusan posztmodern dolog. De engem személy szerint is érzékenyen érint: hatgyermekes anya vagyok.

– Gondolom, csak erkölcsi téren tulajdonítja az államfőjének, hogy szerinte minden lehetséges. Ami ugyanis az uralmát illeti, annak a francia alkotmányos rend – feltételezem – továbbra is határt szab.

– Igen, ezt társadalmi értelemben mondtam, úgy értve: mi lehetséges az egyén számára? Ahogy mi, franciák egy forradalmi megfogalmazással mondjuk: a szabadságom addig tart, amíg a másoké el nem kezdődik. De a konzervatívok nem így gondolkodnak. Hanem úgy vélik: a szabadságom addig tart, amíg a felelősségem el nem kezdődik.

– Tud-e olyan alakot említeni a francia történelemből, akire ­Macron emlékezteti? Mondjuk a jakobinusokat?

– Az 1793-as forradalom alakjait idézi. Nem az 1789-eseket. Utóbbiak a girondisták, akik realisták voltak, az előbbiek jakobinusok és utópisták, a szovjet forradalom előfutárai.

– Macron tehát Robespierre-hez hasonlatos?

– Igen.

A sárga mellényesek a posztmarxista kiábrándultak
Fotó: Teknős Miklós

– És kik lennének a sárga mellényesek egy történelmi párhuzam szerint?

– A posztmarxista kiábrándultság fájdalmas maradványai. A marxizmus rendkívül erős volt Franciaországban, a szocialistáink igen hosszú időn keresztül marxisták voltak, egészen a (berlini) fal leomlásáig. A franciák döntő része nagyon sokáig úgy vélte, fel lehet építeni a teljes egyenlőségen alapuló társadalmat. Franciaországban az egész világon a legnagyobb mértékben osztozunk a javakon. Nem támadom a sárga mellényeseket, mert tudom, szegény emberekről van szó, de ettől ez még egy utópisztikus maradvány. Szomorú történet: értelmiségiek viszik a prímet, de nem viselik a következményeket.

– Ezzel együtt vannak sárga mellényesek, akik a jobboldalt és ­Marine Le Pen pártját támogatják.

– Vannak ilyenek valóban – ahogy Le Pen környékén is akadnak volt marxisták.

– Ha ön nem kedveli Macront, ez azt jelenti, hogy jobban kedveli Le Pent?

– Egyáltalán nem. Nem kedvelem, mégpedig nem azért, mert úgy vélem, hogy náci – ezt egyáltalán nem gondolom róla. Hanem azért, mert jakobinusnak tartom, miközben én magam konzervatív-liberális föderalista vagyok. Macronban az viszont tetszik, hogy olyan reformok véghezvitelére szánta el magát, ami megtörné a Franciaországot sújtó korporatizmust. Remélem, ebben sikerrel jár. Ellenzem, ha az állam csinál mindent.

– De lehet, Macron azért teszi ezt, mert az elitek embere. Nem így gondolja?

– Szó se róla, elitista. A nyelveket tudó, a vidéket kissé lenéző elit része.

– Aki pedig az ilyen az emberekkel szemben áll, az lenne a populista? Holott maga a kifejezés is a népre utal?

– Nem szeretem ezt a kifejezést, mert ez sértés. Senki nem hívja magát populistának, vagy csak nagyon ritkán. Én inkább illiberálisokról beszélek. Ők – mint Orbán Viktor is – olyan konzervatívok, akik elszörnyedve látják, hogy csak a progresszívok szólalhatnak meg, akik minden ellenfelüket kirekesztik. De azt sajnálom, hogy az illiberálisok egy részét – bár nem Orbánt, mert ő illedelmes – egyfajta durvaság, civilizálatlanság, hogy is mondjam...

– ...vulgaritás?

– Igen, mondjuk így, vulgaritás jellemzi.