Nyitott határok és nemzetközi utópia a gleccserek árnyékában

Száz évvel ezelőtt, 1920. február 8-án írták alá a svalbardi egyezményt, amely rögzítette Norvégia szuverenitását a Jeges-tengerben található szigetcsoport, a Spitzbergák felett. Az egyezmény különleges státusú területet hozott létre: annak ellenére, hogy elismerték Norvégia tulajdonjogát a norvég nyelven Svalbardnak nevezett szigetcsoport felett, az 1920-as dokumentum egyben korlátozta Oslo hatalmát, és olyan nyitott határú szabadkereskedelmi zónát hozott létre, amelyben a világ minden nemzete azonos jogokat kapott a szigeteken folyó nyersanyag-kitermelésre, halászatra, kutatásra és egyéb kereskedelmi és üzleti tevékenységre. A globális utópiának hangzó történet azonban nem felhőtlen: stratégiai elhelyezkedése miatt a terület már évtizedek óta feszültségeket gerjeszt Oroszország és Norvégia között.

Fotó: 123RF

2019 októberében Norvégia új stratégiát fogadott el a Spitzbergák gazdasági fejlesztésére. A helyi startup cégek kiemelt állami támogatást kapnak és prio­ritást élvez a világ legészakibb egyeteme, a Spitzbergeni Egyetem is. A gazdasági fellendülést jelzi, hogy 2019-ben egy év alatt 65 százalékkal nőtt a szigetcsoporton regisztrált cégek száma, főleg a turisztikai szektorban.

Jelenleg a szigeten csak két nemzet folytat állandó jelleggel gazdasági tevékenységet: a norvégok és az oroszok. Az akkori Szovjetunió 1931-ben kezdett szénbányászatba a Spitzbergákon, és egy időben több bányásztelepülést is működtetett. A második világháború kezdetére a szigeten élő oroszok száma már a duplája volt a norvég lakosságnak, és ez egészen a kilencvenes évekig így maradt, azonban a bányák már a hetvenes években kezdtek kimerülni, kitermelésük gazdaságilag indokolatlanná vált. Barentsburgban ma is folyik szénbányászat; a kitermelt nyersanyagot hajóval szállítják Oroszországba, ám az orosz források szerint a bányászat veszteséges. Valószínűleg egyetlen oka van annak, hogy a termelés még mindig folytatódik: a szénbányászat megfelelő jogalapot szolgáltat ahhoz, hogy az oroszok nagyobb számban jelen legyenek a Spitzbergákon.

A Spitzbergák szigetcsoport jelentősége nemcsak az itt lévő nyersanyagokban és a kutatási potenciálban, hanem stratégiai földrajzi pozíciójában rejlik. A területről könnyen ellenőrizhető a Barents- és a Fehér-tenger, ráadásul blokkolhatók a legfontosabb orosz északi kikötők, Murmanszk és Arhangelszk – Moszkvának évtizedek óta ez a legnagyobb aggodalma. A félelem nem alaptalan: 1940-ben, Norvégia német megszállása után a szovjet katonai vezetés sokat foglalkozott a problémával, és haditerv is készült a Spitzbergák elfoglalására, amitől végül elálltak. Másrészt a szigetcsoport amolyan kapunak is tekinthető az Északi-sark előtt, és a globális felmelegedés következtében egyre nagyobb jelentősége lehet az északkeleti hajózási útvonalaknak és az Északi-sarkon található nyersanyagoknak.

Oroszország és Norvégia kapcsolata a Spitzbergákon nem felhőtlen. Moszkva évek óta azzal vádolja Oslót, hogy a svalbardi egyezményt megszegve, katonai célokra is használható – és NATO-rendszereivel kompatibilis – technológiákat telepít a szigetekre, többek között kommunikációs berendezéseket. Norvégia pedig a területe biztonságát félti: legutóbb 2019 szeptemberében a norvég katonai felderítés vezetője, Morten Haga Lunde bírálta az orosz északi flotta Ferenc József-földön, a Spitzbergáktól keletre fekvő szigeteken lezajlott hadgyakorlatait.

A svalbardi egyezmény századik évfordulójára Szergej Lavrov orosz külügyminiszter egy hivatalos levelet küldött norvég kollégájának, amelyben Oslo politikáját kritizálta a Spitzbergákon, és orosz jogok megsértéséről beszélt. Norvégia közölte, jól ismerik az orosz álláspontot, azonban őket elsősorban környezetvédelmi szempontok vezérlik, továbbá a szigeteken lévő bárminemű tevékenység kizárólag Norvégia törvé­nyeit kell hogy kövesse.

Tiltott halál

A különösen mostoha éghajlatú Spitzbergák legnagyobb városa Longyearbyen település, amely nagyjából 2500 embernek ad otthont. A különleges hely különleges törvényi szabályozást tesz szükségessé, így ez a világ egyetlen pontja, ahol kötelező fegyverrel járni, ha valaki elhagyja a várost, így védekezve a jegesmedvék ellen. Minthogy Longyearbyenben van egy egyetem, az ide járó diákok kötelezően megtanulnak lőni és hószánnal közlekedni, hogy később geológusokká válhassanak. Ugyancsak ehhez kötődik az a döntés, hogy a Spitzbergákon jogi szempontból illegális a halál, mivel a tapasztalat azt mutatja, hogy a temetést követően a test nem kezd el lebomlani, így veszélyes kórokozók maradhatnak a holttestek után. Ennélfogva a súlyos betegeket elszállítják valamely jobban felszerelt, és főként kellemesebb éghajlatú területre, de semmiképp nem temetik el őket helyben.

Longyearbyen amolyan világvégi bányászváros, amelynek lakosságát jórészt a bányaiparban dolgozók teszik ki, mellettük az egyetemi hallgatók és az őket kiszolgáló személyzet él hosszabb-rövidebb ideig a városban. A kalandot kereső turisták felfedezték maguknak az isten háta mögötti várost, így jó pénzért sokan ellátogatnak a jeges szigetekre, alkalmasint kétszeresére duzzasztva a főváros lakosságát. Ezen az úton jár, de annál jóval kevesebb eredménnyel Piramida is, amely valaha svéd, majd szovjet bányászkolónia volt, ma lakatlan szellemváros. Mivel a mostani korban az összes ilyen egykorvolt település számíthat a látogatókra, Piramidát is fel akarják éleszteni a borzongani vágyó turisták érdekében. Nehezíti a helyzetet, hogy Piramida Longyearbyentől száz kilométerre van, csak hajóval és hószánnal megközelíthető, és természetesen minden utazónak kötelező a fegyver. (S. L. S.)