A majdnem három hete tartó bezártságban most már próbálunk valami napirend szerint élni. Lassan a téli ruhákat is el kellene rakni, csak nem tudom, hogy van-e egyáltalán értelme a tavasziakat előszedni, vagy rögtön a nyári ruhák jönnek.
A napokban chateltem egy gyerekkori magyarországi barátommal. Éppen azon gondolkozott, hogy még gyorsan be kellene szerezni néhány melegítőt. Bizony, milyen jó lenne most, ha az irodai ruhák helyett csak a szabadidőruhák állnának a szekrényben garmadában. Erre gondolva, rám törtek az emlékek.
Március 8-án nyilvánították Észak-Olaszország jelentős részét vörös zónává – ez már húsba vágó lakóhelyelhagyási korlátozást jelentett. Előtte csak a nagyon távoli kínai példa volt, és a közelünkben lévő két gócpont lezárása.
Senki nem gondolta volna, hogy napokon belül mi se mehetünk el otthonról. Amikor hallottam a hírt, óhatatlanul felkiáltottam a kanapén: Jaj, ne! Ez teljesen felkészületlenül és „hidegzuhanyként” ért minket.
Most, ha azt mondanák, két hónapig nem mehetek ki az utcára, de utána garantált, hogy minden rendben lesz, azt válaszolnám: szívesen repetázok belőle, csak ez a „szörnyeteg” ne szedjen több áldozatot!
Sokan, innen, Olaszországból folyamatosan informáljuk a más országokban lévő barátainkat, próbálunk hasznos tanácsokat adni az itteni gyakorlatból kiindulva. Kicsit olyan ez, mintha egy előretolt helyőrségből szeretnénk mindenkit – aki még nem esett át ezen – megóvni, vagy legalább felkészíteni arra, amit mi itt látunk, és amit eddig fokozatosan megéltünk anélkül, hogy tudtuk volna hogy mi jön, ellentétben a többiekkel.
