A magyarok és németek jogfosztását elrendelő Beneš-dekrétum 75 éve jelent meg

Hetvenöt éve, 1945. augusztus 2-án jelent meg az Edvard Beneš csehszlovák államfő által kibocsátott 33. számú alkotmányrendelet „a német és magyar nemzetiségű személyek állampolgárságának rendezéséről”. Ez a dekrétum tetőzte be a két kollektíven háborús bűnösnek nyilvánított nemzetiség jogfosztását, mert vagyonuk után állampolgárságuktól is megfosztotta őket. Az MTVA Sajtóadatbankjának anyaga:

Fotó: fortepan

Az Osztrák–Magyar Monarchia romjain 1918-ban létrejött Csehszlovákia cseh felében hatmillió cseh és morva mellett hárommillió szudétanémet, szlovák felében kétmillió szlovák mellett több mint egymillió magyar és több százezer ruszin és német élt. Az 1938. szeptemberi müncheni egyezmény után a csehszlovák államnak a többségében németek lakta Szudéta-vidéket át kellett engednie a hitleri Németországnak, az év novemberében, az első bécsi döntés nyomán a Felvidék déli, magyarlakta sávja Magyarországhoz került. 1939. március 14-én a szlovák vezető, Jozef Tiso Hitler biztatására kikiáltotta az önálló szlovák államot, Kárpátalját pedig Magyarországhoz csatolták. Másnap a német csapatok megszállták Cseh- és Morvaországot, amely német protektorátus lett.

A második világháború végén újjáalakult Csehszlovákia vezetői az ország széteséséért a német és magyar nemzetiséget tették felelőssé. Az 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram deklarálta a németek és a magyarok kollektív bűnösségét, a program kihirdetését számos magyarellenes megnyilvánulás, munkából való elbocsátások, utcai atrocitások, internálások követték. Májustól egymást érték a két kisebbség teljes jogfosztásáról intézkedő köztársasági elnöki rendeletek, az úgynevezett Beneš-dekrétumok.

Csehszlovákia második köztársasági elnöke, Edvard Beneš 1938 októberében, a müncheni döntés után lemondott tisztségéről, amelyet 1945. május 16-án ismét elfoglalt, de hivatalosan csak 1946. június 19-én választották meg ismét. Beneš 1945 májusa és az Ideiglenes Nemzetgyűlés október végi megalakulása között elnöki dekrétumokkal kormányzott. A 143 rendeletet utólag, visszamenőleges hatállyal emelték törvényerőre, s többségük még ma is hatályos.

A dekrétumok nagyobb része az ország újjáépítésével foglalkozott, de 33 közvetlenül vagy közvetve a nem szláv nemzetiségek ellen irányult, korlátozva alapvető jogaikat.

Edvard Beneš, az egykori Csehszlovákia második köztársasági elnökének köztéri szobra Prágában
Fotó: MTI/Nándorfi Máté

A dekrétumok rendelkeztek többek között a németek, a magyarok, az árulók és kollaboránsok vagyonának kártalanítás nélküli elkobzásáról, mezőgazdasági ingatlanjaik cseh és szlovák földművesekkel való betelepítéséről.

A tetőpontot az 1945. augusztus 2-án kelt 33. rendelet jelentette, amely augusztus 10-i hatállyal megfosztotta a magyarokat és a németeket állampolgárságuktól, büntetlenséget csak a lojális, 1938 előtt is csehszlovák állampolgárok kaptak. A hontalanná vált németeket és magyarokat közmunkára kötelezték, lehetségessé vált vállalkozásaik kártalanítás nélküli kisajátítása, egy újabb rendelet alapján pedig a hatóságok az általuk megbízhatatlannak minősített személyeket őrizetbe is vehették.

A dekrétumok lehetővé tették a magyar közalkalmazottak elbocsátását, nyugdíjuk, szociális segélyük, egészségügyi ellátásuk megvonását, a magyar nyelvhasználat betiltását a közhivatalokban és az egyházi szertartásokon, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatását, a magyar nyelvű könyvek, újságok kiadásának megtiltását, magyar nemzetiségű személy még polgári pert sem indíthatott.

A tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó csehszlovák kormány a háborúban győztes nagyhatalmak jóváhagyásával hárommillió németet telepített ki.

A magyar kisebbség felszámolása érdekében – mivel a nagyhatalmak csak a lakosságcseréhez járultak hozzá – változatos módszereket vettek igénybe.

Kiűztek 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgársággal rendelkező személyt, internálták a pozsonyi, kassai, komáromi magyarokat, akiknek lakásait is elkobozták. 1945–1946 telén fűtetlen marhavagonokban 40-45 ezer magyart deportáltak a Szudéta-vidékre.

Elkezdődött az úgynevezett reszlovakizáció, amely lehetőséget adott „az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak a visszatérésre az anyanemzethez”, gyakorlatilag a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítésre és az állampolgári jogok megszerzésére.

Ezzel a „nyomásgyakorlással” sikerült megegyezésre kényszeríteni a budapesti kormányt a magyarellenes politikát betetőző lakosságcseréről. 1947. április 12. és 1949. június 5. között 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot,

Szlovákiából 89 660 magyart űztek el, de több tízezer volt azok száma, akik már a deportálások idején menekültek át Magyarországra, sőt egy ideig több ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban.

A kommunisták 1948 februárjában Csehszlovákiában is átvették a hatalmat, amit – szovjet nyomásra – enyhülés követett. Az 1948. október 25-i törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. Az 1949. július 25-i megállapodás értelmében az áttelepített magyarok vagyona fejében Csehszlovákia elengedte Magyarországnak a fizetendő 30 millió dollárnyi háborús jóvátétel hátralévő részét. A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették.

A Beneš-dekrétumok visszavonását, hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaszolgáltatását – mind a szudétanémetek, mind a magyarok esetében – a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993-ban létrejött Cseh Köztársaság és Szlovák Köztársaság nem tűzte napirendre.

A szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a dekrétumokból „eredő jogi- és tulajdonviszonyok megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”.