Az első minszki paktumot 2014 szeptemberében az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) közreműködésével hozták tető alá, fő célja az akkortájt eszkalálódó véres konfliktus megállítása volt, ami csak részben sikerült, mert 2015 januárjában kiújultak a harcok, ezért februárban aláírták a Minszk–2-t, de már a normandiai négyek nyomására. A 13 pontos megállapodás két fő részre osztható:
az egyik része a harcok közvetlen megfékezése, a további emberéletek kiontásának a megakadályozása volt.
A haderők szétválasztásával, a nehézfegyverzet visszavonásával, ötven kilométeres ellenőrzött frontvonal létrehozásával, kisebb-nagyobb fogolycserékkel ez részint sikerült is, mert bár a kisebb konfliktusok azóta is folyamatosak, de korántsem olyan erővel tombolnak a harcok, mint a konfliktus első évében.
A megállapodás politikai része azonban egy helyben topog, s ameddig ez így marad, biztosan nem beszélhetünk megnyugtató megoldásról.
Bármikor fellángolhat a véres fegyveres szembenállás, még azután is, ha a most megfigyelhető, csúcsra járatott háborús médiazaj idővel halkulni fog. A minszki megállapodások mostani formájában történő megvalósítása Moszkva politikai győzelmét jelentené, egyúttal Ukrajna kapitulációját, figyelmeztetnek kijevi elemzők.
Miről is van szó?
Kijevnek első lépésben el kellene fogadnia, hogy bár az ukrajnai törvények szerint, de a mostani, szakadárok által ellenőrzött berendezkedésben bonyolítanák le a választásokat a Donyec-medencében, s csak ezután kapná vissza Kijev a korábbi határai feletti ellenőrzés jogát. A gyakorlatban ez azt eredményezné, hogy a mostani kijevi vezetés nyakába szakadna egy totálisan oroszbarát, a felkelőkkel együttműködő donbászi vezetés, akiket ráadásul partnerként kellene kezelnie. És ez még nem minden.
A Doneck és Luhanszk megye egyes járásainak adandó különleges önkormányzati státust, kvázi autonómiát, az alkotmányban szükséges rögzíteni.
Mondani sem kell, egy ilyen donbászi felállás a Kreml érdekét szolgálná, hiszen rajtuk keresztül újra közvetlen befolyást szerezhetnének az ukrán belpolitikában. És azzal is számolni kell, hogy az ukrán választójogát visszanyerő hárommilliós Donyec-medencei lakosság jelentősen módosíthatná a kijevi erőviszonyokat. Mindez Ukrajna jelenlegi politikai-területi-közigazgatási berendezkedésének a megsemmisülését is előidézheti, így már érthető, hogy az oroszbarát Ellenzéki Platform – Az Életért párt kivételével egyetlen parlamenti erő sem támogatja a minszki egyezmények megvalósítását, a lakosság többsége is szkeptikusan viszonyul ehhez, csupán a megkérdezettek tizede támogatja a minszki terveket,
csakhogy más alternatíva jelenleg nem igazán létezik.
Nem véletlen, hogy a nyugati partnerek is egyre határozottabban kérik számon Ukrajnán a paktumot. De az esetleges elmozdulás már ott elakad, hogy a felek merőben másként ítélik meg a szereplőket is. Moszkva hangsúlyozza, ők az EBESZ-hez hasonlóan közvetítőként vannak jelen a történetben, az ukrán kormányzatnak közvetlenül az önhatalmúlag kikiáltott „népköztársaságokkal” kell tárgyalniuk, amiről viszont az ukrán politikum hallani sem akar. Kijevben ezekre a „népköztársaságokra” csak az agresszornak kikiáltott Oroszország bábjaként tekintenek, avagy szimplán terroristáknak nevezik őket…
Innen kellene elindulni, de mint látjuk, Kijev már az első lépések megtételére sem mutat hajlandóságot, ami az ő szempontjából érthető is, csakhogy az is biztos, Moszkva nem lesz partner a minszki játékszabályok átírásában vagy legalábbis azok enyhítésében. Jó eséllyel folytatódhat az egy helyben toporgás, ami ugyan egyik félnek sem jó, de még mindig jobb, mint egy totális konfrontáció beláthatatlan emberáldozatokkal és helyrehozhatatlan gazdasági károkkal.
