Japán és Dél-Korea között egyébként nem ez az első vita, amelyet világörökségi helyszínek okoznak. 2015-ben a japán kormány huszonhárom, a Meidzsi-korszak ipari forradalma alatt felhúzott létesítmény felvételét kérvényezte az ENSZ kulturális ügynökségénél, a helyszíneket még abban az évben hozzá is adták a listához. Ekkor született a két ország között egy megállapodás, melyben Tokió ígéretet tett, hogy azon létesítményeknél, melyekben koreai állampolgárok végeztek kényszermunkát − a huszonháromból hét −, rájuk és a japán brutalitásra megemlékező információs központokat helyeznek el.
2020. június 15-én ezek meg is nyíltak, azonban az egyezségben lefektetettekkel éppen ellentétes funkciót töltöttek be: arról adtak tájékoztatást, hogy a munkatáborként szolgáló létesítmények őrei nem diszkriminálták vagy bántalmazták a koreai kényszermunkásokat.
Ezzel ellentétes a hírhedt Hasima-szigeten szolgáló felügyelő beszámolója.
Azért mentem a szigetre, hogy levadásszam a munkásokat. Általában diszkrimináltuk a kínai és koreai dolgozókat, akik egyébként a háború idején sokkal keményebb munkára voltak kényszerítve, mint például a katonák. Rengetegen próbáltak elmenekülni, nagy részük a vízbe fulladt
− emlékezett vissza 1973-ban az Aszahi Sinbun japán napilap hasábjain.
Kritikusai szerint Tokiónak még mindig hatalmas problémát okoz a két világháború közötti múlttal való szembenézés, ami nemcsak Dél-Koreával, de Kínával és Tajvannal való kapcsolataira is sokszor negatívan hat. Ezenfelül nem csak kelet-ázsiai népek dolgoztak ezekben a létesítményekben: a második világháború ideje alatt közel harmincezer − legfőképp amerikai, brit, ausztrál és kanadai – háborús fogoly halt meg japán munkatáborokban.
Borítókép: A feszültségeket okozó, Sado szigetén található bánya (Fotó: Reuters)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!