Így találhat vissza eredeti útjára az eltévedt NATO

Bár a NATO történelmi jelentőségét senki sem vitatja, a védelmi szövetség az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben veszített az erejéből, a presztízséből, és a jelentőségéből is. Robert C. Castel biztonságpolitikai szakértővel azt jártuk körbe, hogy milyen okok húzódhatnak meg a látványos visszaesés mögött, és mi lehet a kiút a NATO számára a jövőben.

NATO-csúcs Litvániában Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán

A Szovjetunió összeomlásával az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) tulajdonképpen a saját sikerének az áldozata lett, és a védelmi szövetséggel megtörtént a legrettenetesebb, ami egy szervezettel megtörténhet. A sikerrel ugyanis megoldotta a rábízott problémát és ezzel egyúttal a saját létjogosultságát számolta fel – magyarázta lapunk megkeresésére Robert C. Castel biztonságpolitikai szakértő. 

Bár a NATO történelmi jelentőségét senki sem vitatja, a védelmi szövetség az utóbbi évtizedekben jelentős mértékben veszített az erejéből, a presztízséből, és a jelentőségéből is. Ez több okból is adódik. Egyrészt, az utóbbi évtizedek békésebb időszaka arra késztette a tagállamok kormányait, hogy fokozatosan leépítsék a hadsereget, és úgy vélték, nincs szükség fegyverek fejlesztésére és tömeges gyártására, csupán éppen annyira van szükség, amennyi minimálisan kell. Pontosabban, még azt sem teljesítették a tagállamok. Van ugyanis egy elv, miszerint az adott ország GDP-jének legalább két százalékát kell védelmi kiadásokra fordítani, ez mindenkire nézve kötelező érvényű lenne a NATO-n belül. 

A politika egyik alapelve, hogy az értékek hierarchiája lemérhető az értékek megvalósítására folyósított költségvetéseken. Egy érték, ami két százalékra van taksálva, az a politika piacain pont kétszázalékos fontossággal rendelkezik. Teljesen mellékes, hogy a politikusok és a megmondóemberek mit fecsegnek egzisztenciális fenyegetésekről, illetve értékekről. A két százalék pontosan két százalékot ér

– mondta lapunknak a biztonságpolitikai szakértő. Ami a haderőfejlesztést illeti, Castel szerint három különböző síkon kell vizsgálni: először is, hogy mit mond a közvélemény, hiszen ha a szavazók nem támogatják, akkor teljesen mindegy, hogy egy adott kormány mit szeretne. Másodszor, figyelembe kell venni, hogy a döntéshozók részéről a kommunikáció és a cselekvés két különálló dolog. 

A mai világban sokan azt hiszik, hogy a kommunikáció maga a valóság. Ezeknek azt ajánlom, hogy próbáljanak meg egy harcos, megalkuvást nem tűrő Twitter-bejegyzéssel megállítani egy harckocsit, vagy lelőni egy ballisztikus rakétát. A döntéshozók részéről a cselekedet abban nyilvánul meg, hogy a hadiüzem kap egy tíz évre szóló megrendelést

– fogalmazott Robert C. Castel. Harmadrészt, fontos azt is megvizsgálni, hogy mely országoknak milyen infrastrukturális lehetőségeik vannak. – Ahol rendelkezésre állnak a nyersanyagok és az energia és megvannak a kellő ipari létesítmények, ott az újrafegyverkezés folyamata relatíve gyors lehet. Ahol ez még, vagy már nincs meg, ott az újrafegyverkezés jóval hosszabb időt vesz igénybe. Hogy egy példával szemléltessem: egy autóbuszgyárat könnyebb átállítani harcjárművek gyártására, mint egy Netflix stúdiót vagy egy brókercég irodáit. Ugyanez igaz a demográfiára is. Egy nemzet, ahol minden családban csak egy gyermek van, igen alacsony harci kedvvel lesz megáldva. Ezzel szemben azon nemzeteknél, ahol sokgyermekes családmodell van, sokkal pozitívabb a helyzet – magyarázta lapunknak a szakember arra reagálva, hogy rengeteg tagországban sokáig tart az újrafegyverkezési idő.

Csakhogy az ukrajnai háború olyan hirtelen jött, mint derül égből a villámcsapás, legalábbis nagyon kevesen gondolták, hogy ténylegesen kirobbanhat. Gyakran halljuk, hogy az ukrán háború egzisztenciális válság a Nyugat számára.

Úgy látszik, hogy a NATO-tagállamok pénzügyminiszterei nem hallottak erről, mert a 31 államból csupán négy állam növelte a katonai költségvetését a bűvös két százalék fölé az orosz inváziót követően: Finnország, Szlovákia, Románia és Magyarország. A számok önmagukért beszélnek. Az USA 2023-as katonai költségvetése a béke utolsó évének költségvetése alatt maradt. Norvégiában és Portugáliában is hasonló a helyzet. A brit kardcsörtetéshez az utóbbi három év katonai költségvetésének a következetes csökkentése adja a kísérőzenét. Törökország esetében ugyanez a helyzet. A többi tagállam közül Belgium, Olaszország és Horvátország voltak azok, amelyek 2022-ről 2023-ra nemhogy növelték volna, hanem inkább csökkentették a katonai költségvetésüket. 2023 júliusában, az értékeinkre és életvitelünkre halálos fenyegetést jelentő válság második évében csupán a NATO tizenegy állama tornászta fel magát két százalék fölé. Ennyire egzisztenciális az egzisztenciális.

– fogalmazott Robert C. Castel. Szerinte a NATO jövője attól függ, hogy a háttérben állandóan lebegjen egy olyan fenyegetés, ami hasonló mértékben veszélyezteti a szövetség összes tagját. – A szovjet fenyegetés megfelelt ennek a kritériumnak. A jelenlegi orosz, esetleg egy jövőben kínai fenyegetés hasonló léptékű-e? Én nem vagyok benne biztos – tette hozzá. – A felső határ egy olyan szintű fenyegetés, ami azzal jár, hogy ha az egyik állam beavatkozik egy másik oldalán, az a beavatkozó pusztulását jelenti. Nem létezhet olyan szövetségi érdek, ami felülírná az önfenntartás elvét és ilyenkor aki teheti, menteni próbálja magát, és kiszáll a „buliból” – mondta.

A NATO–Ukrajna Tanács ülése a NATO vilniusi csúcstalálkozójának második napján, 2023. július 12-én. Fotó: MTI/EPA/Filip Singer

De kockáztatná-e például az Egyesült Államok a saját biztonságát egy szövetséges országért? Ez egy klasszikus kérdése a nemzetközi kapcsolatok tudományának. A kérdést általában úgy szokták feltenni: „Mennyire lehet megbízni az államokban, hogy háborús időkben betartsák a szerződésben vállalt kötelezettségeiket?”. Castel felidézte, hogy a széles körben csak LLM-nek nevezett kutatás (Leeds, Long and Mitchell) a kétezres évek elején megállapította, hogy az államok az esetek 74, 5 százalékában eleget tesznek háború idején is a szerződésben vállalt szövetsegi kötelezettségeiknek. Csakhogy ez az 1816-tól az 1944-ig terjedő időszakra vonatkozik. 2018-ban két kutató, Berkemeier és Fuhrman újra elővette a témát és a napjainkig terjedően vizsgálta meg, hogy mennyire állják a szavukat a szövetségesek a háború idején.

Az 1944-től 2003-ig terjedő időszakban háború idején csupán a kötelezettségek 23 százalékának tettek eleget a szerződések aláírói. További pesszimizmusra ad okot, hogy ha ezt a 23 százalékot lebontjuk, akkor azt látjuk, hogy az államok sokkal hajlamosabbak arra, hogy az offenzív, illetve a semlegességi szerződéseiknek tegyenek eleget, és a védelmi szerződések azok, amiket a legtöbbször szegnek meg háború idején

 – magyarázta a biztonságpolitikai szakértő. 

„Ami az ötödik cikk híres fogadalmát illeti, miszerint minden tag a másik segítségére siet, ha támadás éri, bölcsebb, ha nem olvassa el, ha érzékeny vagy idealista hajlamú” – erről már Peter Hitchens brit konzervatív szerző írt egy véleménycikkben, aki sok évtizedes pályafutása során meglehetősen sok dolgot látott a NATO körül. A Mail on Sunday brit lap rovatvezetője szerint a NATO-szerződésének ezen pontja egy jelentős menekülési utat tartalmaz. 

Egy nagyon ravasz brit diplomata egyszer elmagyarázta nekem, hogy az amerikai szenátus soha nem ratifikálta volna a NATO-szerződést, ha az valódi kötelezettség lett volna. És éppen ezért nem is az. A záradék kimondja, hogy minden aláíró fél segítséget nyújt a megtámadott félnek vagy feleknek azáltal, hogy egyénileg és a többi féllel közösen haladéktalanul megteszi az általa szükségesnek ítélt intézkedéseket, beleértve a fegyveres erő alkalmazását is. Vagyis, a tagállam továbbra is szabadon dönthet arról, hogy szükségesnek tartja-e az erőszakot, vagy egyáltalán alkalmaz-e erőszakot. Az erőszakot nem tartalmazó fellépés egyértelműen csak lehetséges válaszlépésként szerepel. Ezért volt állandó hidegháborús kétely, különösen a németek körében, hogy egy amerikai elnök feláldozná-e Chicagót vagy Los Angelest Frankfurtért vagy Münchenért, ha arra kerülne a sor

– írja a neves szerző.

Robert C. Castel egy konkrét példán keresztül is elmagyarázta. – Lehet, hogy sokan ennél jóval tágabban értelmezik a szerződés szellemét, de a szerződés szövege csupán ennyire kötelez. Például egy esetleges Lengyelországot ért támadás esetén az sem kizárt, hogy Portugália csupán azt látja szükségesnek, hogy pántlikákat és ostornyeleket küldjenek a megtámadott szövetséges megsegítésére – mondta lapunknak a szakértő. Megjegyezte, hogy a NATO elrettentő ereje – legalábbis a specifikus és lokális kelet-európai elrettentés – az orosz támadással összeomlott. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy Oroszország sem képes elrettenteni a tagállamokat attól, hogy egyre magasabb szintű haditechnikai segítséget nyújtsanak Ukrajnának.

Borítókép: A Miniszterelnöki Sajtóiroda által közreadott csoportkép a NATO csúcstalálkozójának résztvevőiről Vilniusban 2023. július 11-én. A középső sorban jobbról Orbán Viktor miniszterelnök (j7), elöl középen Jens Stoltenberg NATO-főtitkár (b6), mellette balról Gitanas Nauseda litván államfő, jobbról Joe Biden amerikai elnök (Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán)