Az embermentők Katolikus egyház által történő elismerésével kapcsolatban Jan Rokita politikafilozófus és a szolidaritási mozgalom aktivistája közölt egy cikket, amely Wszystko co najważniejsze című lengyel havilap, a Nemzeti Emlékezet Intézete és a Lengyel Nemzeti Alapítvány közös történelmi projektje keretében jelent meg.
Felebaráti szeretet miatt: halál
A hatályos törvények értelmében a német megszállás alatt álló Lengyelországban minden zsidót át kellett adni a német hatóságoknak. A törvényszegés halálos ítéletet jelentett az egész család számára.
2023. szeptember 10-én boldoggá avatnak egy kilenctagú lengyel családot. 1944 márciusában a házaspárt, Józef és Wiktoria Ulmát gyermekeikkel együtt házuk udvarán végezték ki a mai lengyel–ukrán határon fekvő lengyel faluban, Markowában. A család egyetlen bűne az volt, hogy másfél éven keresztül két zsidó családot bújtatott otthonában, és ezzel megszegték a törvényt, amely értelmében minden zsidót át kellett adni a hatóságoknak.
Az Ulma családot a német hatóságoknál feljelentő személy kilétét máig nem sikerült egyértelműen megállapítani. A Markowába érkező csendőrök megtalálták a házban rejtegetett két zsidó családot, és a helyszínen végeztek velük. Ezután agyonlőtték Józef és Wiktoria Ulmát, majd egy szemtanú szerint némi tanakodás követezett, hogy mitévők legyenek a sok gyerekkel. Végül úgy döntöttek, jobb ha őket is meggyilkolják, „nehogy a falunak gondja legyen velük”. A kivégzés levezénylésével megbízott német hadnagy, Eilert Dieken nem volt a náci párt tagja, így a második világháború után, mint egyszerű német, a rendőrségnél szolgált a demokratikus Nyugat-Németországban, és sok-sok évvel később halt meg, családja és a szomszédai tiszteletétől övezve.
Az esemény történelmi körülményei gyakran feledésbe merülnek, vagy azokat tévesen állítják be. 1941 nyarán, miután Hitler megtámadta a Szovjetuniót, a németek megkezdték a zsidók fizikai megsemmisítését. Elsőként az évszázadok óta lengyel területeken élők estek áldozatul. Az ország keleti határvidékén egész zsidó városok és falvak váltak tömeges kivégzések helyszínéül, és hamarosan következett az első megsemmisítőtáborok létrehozása Bełz, Sobibor és Treblinka városokban, a megszállt Lengyelország akkori központjában.
A megszállók számára azonban rövid időn belül világossá vált, hogy a helyi lakosság kezd tudatára ébredni, milyen rémtetteket követnek el a németek céljaik teljesítése érdekében, és a megszállt lengyel állam területén élő lengyel állampolgárok – lengyelek, fehéroroszok és ukránok – segítségének köszönhetően egyre több zsidó menekült meg.
A német hatóságok ekkor belátták, hogy az európai zsidóság megsemmisítése lengyel területen – ahogyan azt 1942 januárjában a hírhedt Wannseei konferencián a német kormány eltervezte – kudarcra van ítélve, ha nem sikerül a megszállt ország nem zsidó állampolgárait is megfélemlíteni. Ennek érdekében Hans Frank német főkormányzó már 1941 októberében szigorú törvényt léptetett életbe, melynek értelmében halálbüntetés járt, ha valaki bármilyen módon segít a törvényen kívül helyezett zsidóknak. Mivel a rendelkezés elrettentő ereje elégtelennek bizonyult, 1942-ben a büntetést kiterjesztették minden olyan személyre, aki nem jelenti a hatóságoknak, ha tudomására jut, hogy valaki zsidónak nyújt segítséget.
„Nincs tudomásom róla – írja cikkében Jan Rokita politikafilozófus –, hogy valaha is hoztak olyan törvényt bárhol a világon, amely halálbüntetést szabott ki a legalapvetőbb emberi jócselekedetért: kenyér vagy menedék felajánlásáért.” A németek sem léptettek életbe ilyen törvényt másutt, kizárólag a lengyel területeken.
De a megszállt Lengyelországban továbbra is ott volt a németek ellen harcoló Honi Hadsereg, és voltak illegalitásban működő ellenállási szervezetek. Engedetlenségre szólították fel a lakosságot, hogy ne teljesítsék a német rendelkezéséket, amelyek célja a zsidók bebörtönzése volt, és egyben minden állampolgár belekényszerítése a népirtásban való közreműködésre. Az illegalitásban lévő lengyel hatóságok még egy különleges intézményt is létrehoztak, a Zsidókat Segítő Tanácsot, amely zsidók ezreinek juttatott lakhatást, hamis okmányokat és pénzt a túléléshez.
A történelem e korszakát behatóan tanulmányozó Grzegorz Berendt gdanski professzor szomorúan állapítja meg, hogy a németek által hozott törvények ellenében csak viszonylag kevesen döntöttek úgy, hogy segítenek a zsidóknak. Berendt néhány tízezerre teszi a számukat, egy több mint harmincmillió lélekfőt számláló országban. Főként lengyelek segítettek, de akadtak lengyel állampolgárságú ukrán és fehérorosz nemzetiségű segítők is. Ma tízezer ilyen hőst ismerünk név szerint, elsősorban az általuk megmentett zsidók beszámolói alapján. Közülük hétezer előtt emlékfa tiszteleg a jeruzsálemi Jad Vasem Múzeumban. A zsidó túlélők egyike volt Stella Zylbersztajn, aki mintegy hatvan lengyel segítségének köszönhetően menekült meg.
A keresztény fogalmak szerint a „boldoggá avatás” annyit tesz, mint a szentség elismerése. A keresztények tehát mostantól imádkozhatnak Józefhez, Wiktoriához és mind a hét gyermekükhöz, vagy fordulhatnak Istenhez az ő lelki közbenjárásukkal.
Arcképük és szobruk hamarosan számos templom oltárán ott fog állni, valószínűleg nem csak Lengyelországban. És nem szabad elfeledni, hogy a vértanúk a keresztény hagyományon túl is különleges szentek. Ősidők óta mélyen gyökerezik az emberi civilizációban az a gondolat, hogy a vértanúhalál az élet igazolása, és hogy az a személy, aki a szeretet gyakorlása közben életét adja embertársáért, nem más mint hős, kiválóság, szent.
Szókratész volt az (ahogy Platón a Phaidónban bemutatja nekünk), aki felismerte azt az igazságot, hogy a késztetés az igazságért való halálra a legerősebb, végső bizonyítéka életünk értékének. A kereszténység alapítója pedig ezt kiegészítette a tanítással:
Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért
Amint a boldoggá avatási eljárás során összegyűjtött tanúvallomásokból egyértelműen kiderül, az Ulma család tagjai hithű keresztényként becsületes, szorgalmas, jámbor életet éltek. Bizonyára ismerték a német törvényt, miszerint a zsidók segítéséért halálbüntetés jár, annál is inkább, mert a megszálló hatóságok következetesen, naponta hangoztatták ezt, és listákon tették közzé mindazon lengyel személyek nevét, akiket a törvény be nem tartása miatt kivégeztek.
Mégis, mindezek ellenére másfél éven keresztül, nap nap után tudatosan kockára tették az életüket, a felebaráti szeretet parancsolatának engedelmeskedve.
Mártíromságukkal tanúságot tettek ezen erkölcsi parancsolat igazáról, és elindultak a halhatatlanság felé.
