A lengyel–ukrán kapcsolatokat megterheli a közös történelem fájdalmas és máig lezáratlan fejezeteinek ügye, különösen a második világháború idején ukrán nacionalisták által a lengyel polgári lakosság ellen elkövetett volhíniai mészárlásé. Ez az esemény egy be nem gyógyult sebhez hasonlóan időről időre felfakad, és mérgezi a két nép kapcsolatait.
Legutóbb egy lengyel európai parlamenti képviselő és Andrzej Duda elnök beszélt erről a konfliktusról. Ewa Zajaczkowska-Hernik, a jobboldali és újliberális tömörülésekből álló ellenzéki pártszövetség, a Konföderáció volt szóvivője, jelenlegi európai parlamenti képviselője egy felszólalásában megismételte azt a gyakran hangoztatott lengyel panaszt, hogy
miközben Lengyelország az orosz–ukrán háború kezdete óta annyit segít Ukrajnának, mint egyetlen más ország sem a világon, menekülteket fogad be, fegyvert szállít, nemzetközi szinten támogatja Ukrajnát, nem számíthat a történelmi igazság tiszteletben tartására és a volhíniai mészárlás áldozatainak exhumálásának folytatására.
– Nem lehet jó kapcsolatokat elhallgatásra építeni, az igazságot ki kell mondani. A volhíniai mészárlás népirtás volt, amelyet ukránok követtek el 1943-ban, amikor bestiális módon meggyilkoltak több mint százezer lengyel állampolgárt. Ma Zelenszkij megtiltja nekünk, hogy erről beszéljünk. Ő követelőző, hálátlan és becstelen ember. A kiengesztelődésnek bocsánatkéréssel kellene kezdődnie. Ha nincs bocsánatkérés, nincs támogatás. Nem hiszek a párbeszédre vonatkozó homályos ígéretekben az orosz–ukrán háború befejezése után. Mi, lengyelek mindaddig követeljük a volhíniai mészárlás áldozatainak exhumálását, ameddig ennek a tragédiának élő tanúi vannak. Nem bosszúért, hanem az emlékezésért és az igazságért kiáltanak az áldozatok – mondta a képviselő, akinek szavait széles körben megosztották a közösségi médiában.
Ukrajnának érdekében állna megegyezni
Az ENSZ-közgyűlés jelenlegi csúcsszintű vitájában részt vevő Andrzej Duda elnök a Polsat News lengyel televíziónak New Yorkban szeptember 24-én nyilatkozva kijelentette:
– Kijevnek is érdekében áll a lengyel–ukrán megegyezés a két ország között fennálló vitás történelmi kérdésekben. Véleménye szerint az ukránok nagyon sok problémával küzdenek, amelyek saját második világháborús múltjukat érintik. Ez nemcsak a volhíniai mészárlásra, hanem az SS-alakulatokra is vonatkozik, amelyekben ukránok szolgáltak, valamint arra, hogy az akkori ukrán hatóságok, Sztepan Bandera és mások a náci harmadik birodalom hatóságaival és magával Adolf Hitlerrel is együttműködtek. És ez az akkori ukrán–zsidó kapcsolatok és a holokausztban való részvétel kérdése is
– mondta.
Véres történelem
A lengyel polgári lakosság ellen elkövetett tömeggyilkosság Volhíniában és Kelet-Galíciában – amelyek a két világháború között Lengyelországhoz tartoztak, ma pedig a független Ukrajna részét képezik – 1943–44-ben történt. Ezen a németek által 1941-ben megszállt területen ukrán nacionalisták becslések szerint több mint százezer lengyel és zsidó polgári lakost, zömmel földműveseket, nőket, gyermekeket, öregeket gyilkoltak halomra bestiális kegyetlenséggel. A leszámolás kisebb mértékben más nemzetiségeket, cseheket, örményeket, sőt lengyeleket segítő ukránokat is érintett. A mészárlást a lengyel szejm 2016-ban népirtásnak minősítette, és az áldozatok emlékére július 11-re emléknapot is hirdetett. A vérengzést az ukrán nacionalista vezető, Sztepan Bandera (1909–1959) által alapított, az önálló ukrán állam megteremtéséért küzdő Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) és ennek radikális szárnya, az Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) követte el. A tömeggyilkosságok mindaddig folytatódtak, amíg a Vörös Hadsereg 1944-ben el nem foglalta a területet. Tény viszont, hogy a német, majd a szovjet megszállók ellen harcoló föld alatti lengyel Honi Hadsereg (AK) is megtorló akciókat hajtott végre, amelyekben mintegy húszezer ukrán vesztette életét.
Ukrajnában ezeket az etnikai tisztogatásokat gyakran eufemisztikusan „volinyi tragédiának” vagy „lengyel–ukrán háborúnak” nevezik, amelyért ukrán álláspont szerint mindkét fél egyformán felelős volt, és tagadják, hogy a lengyelellenes mészárlást előre eltervezték volna. Az ukránok többségének megítélése szerint a banderisták hazafiak voltak, akik az orosz invázió ellen védték hazájukat. Így alkalmazzák a mai helyzetre az egykori történéseket, és a szovjetek elleni harc két fő vezetőjének, Banderának és Roman Suhevicsnek (1907–1950), az UPA főparancsnokának szerepét. Bandera születésnapja 2019 óta hivatalos ünnepnap Ukrajnában, ahol egyfajta kultusza alakult ki.
Ukrán részről viszont főként a második világháború után, 1947–1950 között végrehajtott úgynevezett Visztula-akciót sérelmezik, amelynek során a Lengyelország délkeleti részén, helyenként többségben élő ukrán népességet kényszerrel az ország távolabbi területeire telepítették. Ukrajna ezt etnikai tisztogatásnak tekinti és követeli, hogy szolgáltassanak igazságot a kitelepített ukrán népességnek, és állítsanak emlékműveket nekik és a lengyel földön elesett ukránoknak – utóbbiak alatt banderistákat kell érteni. Ukrán vélemények szerint nem történt volna meg a volhíniai tragédia, ha Lengyelország nem szállta volna meg és nem gyarmatosította volna a második világháború előtt Volhíniát. Az ukránok szerint tehát, ha valakinek bocsánatot kell kérnie, az Lengyelország – miközben a lengyel szenátus már 1990-ben elítélte a Visztula-akciót, ami nem mondható el Kijevnek a volhíniai mészárlás iránti viszonyáról.
A háború után újra tárgyalnak majd
Emlékezetes, a lengyel és ukrán kulturális miniszter még az előző, konzervatív lengyel kormány idején memorandumot írt alá, amelynek értelmében az orosz–ukrán háború után lengyel–ukrán kétoldalú tárgyalásokat tartanak a történelmi emlékezetre vonatkozó viták lezárásáról. Nem hivatalos információk szerint kompromisszum kezdett kirajzolódni, amelynek értelmében Lengyelország elismeri, hogy az UPA Ukrajna függetlenségéért harcolt, cserében Ukrajna elítéli a lengyelek elleni tömegmészárlást. Varsó a maga részéről pedig elítéli az ukránok ellen elkövetett lengyel bűnöket, köztük az ukrán kisebbség második világháború utáni üldözését. Kijev feloldja a volhíniai mészárlás tömegsírokban elföldelt lengyel áldozatai exhumálásának és újratemetésének moratóriumát, Varsó pedig helyreállítja az UPA által legálisan létesített, később általa lerombolt vagy lebontott lengyelországi emlékműveket.
Sajtójelentések szerint a lengyel fél hajlik arra, hogy szemet hunyjon a Bandera-kultusz felett, és megelégszik azzal, hogy a volhíniai mészárlásért csak Suhevicset és Dmitro Klacskivszkijt (1911–1945), az UPA első főparancsnokát tegyék felelőssé. Ukrán történészek és politikusok szerint Banderának nincs köze az etnikai tisztogatáshoz, minthogy őt a németek korábban letartóztatták és a sachsenhauseni koncentrációs táborba hurcolták, bár ez nem menti fel a lengyelellenes műveletek ideológiai előkészítésének vádja alól.
Mindazonáltal a vita nem jutott nyugvópontra, amint erre a két fél nyilatkozatai is utalnak. Wladyslaw Kosiniak-Kamysz lengyel nemzetvédelmi miniszter, miniszterelnök-helyettes, a kormánykoalíciós Lengyel Parasztpárt (PSL) elnöke augusztus végén például kijelentette: a volhíniai mészárlás mintegy százezer áldozatának tisztes újratemetése és a róluk való méltó megemlékezés nélkül Ukrajna nem léphet be az Európai Unióba.
Borítókép: Lengyel tüntetők egy, A lengyelek soha nem felejtenek feliratú transzparenst tartanak a volhíniai mészárlás áldozatainak emlékmenetén Varsóban (Fotó: APF)
