Csaknem hat évtizeddel ezelőtt ezen a napon, 1966. január 17-én történt a világtörténelem legsúlyosabb nukleáris fegyverbalesete. Az amerikai légierő egyik B–52-es bombázója a levegőben egy üzemanyag-utántöltési művelet során összeütközött egy KC–135 tankerrepülőgéppel. Mindkét gép darabokra esett szét, és lezuhant.
Az ütközésben a két gép összesen tizenegy fős legénysége közül heten azonnal meghaltak, és négy, robbanófej nélküli hidrogénbomba hullott alá. Ezek közül három a spanyolországi Palomares kisvárosra és környékére esett, a negyedik pedig néhány kilométerrel odébb a Földközi-tengerbe. Egy szemtanú szerint az egyik repülőgép roncsa épp csak elkerülte a helyi iskolát.
Nukleáris robbanás ugyan nem történt, de két bombában a plutóniumot is tartalmazó gyújtószerkezet a földet éréskor felrobbant. Ugyan a becslések szerint mindössze néhány kilogrammnyiról volt szó (a pontos mennyiséget soha nem hozták nyilvánosságra), ez is elegendő volt ahhoz, hogy a radioaktív plutónium 250 hektáron szétszóródjon a kisváros területén.
Az amerikai hadsereg körülbelül ezerhatszáz katonát és civil munkást mozgósított a terület megtisztítására. A takarítási munkálatok három hónapon át zajlottak, és a résztvevők védőruházatot viseltek, valamint rendszeres sugárzásméréseken vettek részt. Nagyjából a talaj felső tíz centiméterét távolították el, speciális hordókba csomagolták, és az Egyesült Államokba szállították megsemmisítésre.
Csakhogy az amerikaiak csupán a legsúlyosabban szennyezett területeket tisztították meg, ami azt jelenti, hogy negyvennégy telken összesen mintegy ötvenezer köbméternyi szennyezett talajt hagytak hátra. Ezeket a területeket a spanyol kormány azóta bérli a tulajdonosaiktól, és elkerítették őket, hogy senki se léphessen be, a talaj megbolygatásával ugyanis plutóniumpor kerülhetne a levegőbe, amely súlyosan egészségkárosító hatású.
Míg a három, a szárazföldön földet ért bombát igen gyorsan megtalálták, a Földközi-tengerbe esett bomba felkutatása már annál komolyabb fejtörést okozott. Az amerikaiak húsznál is több hajót, köztük aknamentesítőket és tengeralattjárókat is mozgósítottak a megtalálására, de így is négy hónapba telt, mire végül a felszínre tudták hozni a 869 méteres mélységből.
Az amerikaiak igyekeztek elbagatellizálni a baleset miatt fellépő veszély mértékét, az amerikai nagykövet még el is utazott Palomaresbe, és megmártózott a tengerben, hogy a terület biztonságosságát bizonygassa.
Az eset máig feszültséget okoz a két kormány között. A spanyol kormány azt szeretné, ha az amerikaiak befejeznék végre a terület megtisztítását. 2015-ben alá is írták az erről szóló szándéknyilatkozatot, 2023-ban pedig Spanyolország külügyminisztériuma hivatalosan is kérte, hogy az Egyesült Államok kezdje meg a munkálatokat.
Bár a palomaresi incidensről keveset hallunk, az máig ható következményekkel jár az érintett közösségnek. A helyiek arra panaszkodnak, hogy a baleset története elrettenti a turistákat, holott adottságai alapján a település ugyanolyan népszerű lehetne, mint például Marbella.
Azonban a baleset egyben figyelmeztetésül is szolgál, hogy a nukleáris fegyverek még véletlenül is óriási emberi és környezeti kárt okozhatnak, és felhívja a figyelmet a nyugat-európai országok atomháborút provokáló politikájának felelőtlenségére.
Borítókép: B–52-es bombázó (Fotó: AFP)
