Trump és a többpólusú világrend

Erősen indult az év Floridában. Donald Trump, leendő amerikai elnök Mar-a-Lago-i birtokán tartott sajtótájékoztatója gyorsan rivaldafénybe került. A nemzetközi közvélemény egy része a korábbi Trump agendával összeegyeztethetetlennek, egy másik pedig egyenesen imperialista tempónak minősítette a sajtótájékoztatón elhangzottakat. Mi is történt valójában? Mennyiben tartalmazott a sajtóesemény új elemeket, és melyek az Egyesült Államok valós stratégiai érdekei az új kormányzati ciklus megkezdésének hajnalán?

Donald Trump Mar-a-Lagóban Fotó: Getty Images via AFP

Kármentesítés

Donald Trump január 20-i beiktatását követően nekikezdhet egy olyan rom eltakarításába, amelyet a választók szerint Nixon után a valaha volt leggyengébb amerikai elnök és kormánya idézett elő. Négy év demokrata kormányzás után az amerikai gazdaságot rekordmértékű költségvetési hiány és eladósodottság, társadalmát megosztottság, magas fokú illegális bevándorlás, opioid-válság, külpolitikáját pedig egy, a demokratákra jellemző intervencionista külpolitika sikertelensége jellemzi. Ezt a hagyatékot kapja örökül az Egyesült Államok 47. elnöke, aki a világ jelentős része számára a béketeremtés ígérete.

Ukrajnai béke

Az Oroszországgal való tárgyalások megkezdése és a háború lezárása nemcsak a kampány két évében, hanem Donald Trump január 7-i sajtótájékoztatóján is nagy hangsúlyt kapott. 

Nem csoda, hiszen a Biden-kormányzat alatt kirobbant háború, a többszázezer halálos áldozat, a több mint hatvanmilliárd dolláros éves kiadás, a háborús eszkaláció fokozatosan romló társadalmi támogatottsága, vagyis a három éve tartó állóháború összesített szaldója éppúgy katasztrofális, mint az afganisztáni misszió vagy éppen az Arab Tavasz ideje alatti közel-keleti intervenciók esetében volt. 

A szankciós politika, amelytől Oroszország gazdaságának térdre rogyasztását és Ukrajna felszabadítását várták, megbukott.

Az új elnök mandátuma nem új háború indítására, hanem a mai három konfliktus – Izrael, Tajvan és Ukrajna – kezelésére és lezárására szól. A Republikánus párt, gyakran szociál-konzervatívnak hívott, trumpista szárnya a kezdetektől fogva a béketeremtés mellett érvelt, és a kissingeri reálpolitikát tartotta irányadónak, amely szerint Amerikának ártalmas, ha Oroszország és Kína között szorosabbá válik a viszony. 

Az USA-nak Kína jelenti a gazdasági, ipari, katonai, össztársadalmi kihívást, nem Oroszország. 

A demokraták az első Biden-fiú ukrán energetikai cégbe ültetésével, az ukrán választások befolyásolásával, majd a 2021. decemberi orosz szerződéstervezet visszautasításával és szankciós politikájukkal Oroszországot Kína karjaiba lökték. A két ország 2023-ban soha nem látott csúcsot döntött a gazdasági együttműködésben. Mintegy 227 milliárd dollár értékben kereskedtek egymással, és e rekordméretű kereskedelem kilencven százalékát már nem dollárban, hanem jüanban és rubelben számolták el egymás között a dollárt kiiktatva.

A kínai és az orosz elnök. Kína és Oroszország  2023-ban soha nem látott csúcsot döntött a gazdasági együttműködésben
(Fotó: AFP)

A demokrata országlás a háborús állapotot bebetonozta és a „nem-nyugati” országokat egyesítő BRICS+ szövetséget tovább erősítette önmaga ellen. Ebbe a többpólusú világrendbe érkezik meg az új elnök azzal a reménnyel, hogy felváltja a kontraproduktív, héja-külpolitikát egy izolacionistább, kompromisszumképesebb, kissingeri reálpolitikával. A sajtótájékoztatót követően azonban sok a kétkedő. Szerintük Trump, a báránybőrbe bújt farkas igazi arca most mutatkozott meg.

Mítoszok helyett

Panama, Kanada, Grönland. Mindhárom országgal kapcsolatosan régre nyúlnak vissza azok a viták, amelyek arról szólnak, hogy van-e bármilyen jogalapja az USA-nak kikényszerítő gazdasági lépésekre ellenük (economic coercion) vagy területük kisajátításukra (annexation). 

A Panama-csatorna több mint száz évvel ezelőtt épült, és azt követően egy szűk évszázados feszültség övezte a két ország viszonyát, mígnem a Torrijos–Carter-egyezmény azt fel nem oldotta volna biztosítva Panama szuverenitását. Az egyezmény törékeny volt, melyet mi sem bizonyít jobban, mint az 1989-es katonai konfliktus, amikor az USA meg is szállta a latin-amerikai fővárost, és eltávolította az ország éléről Noriega elnököt. A viszályt végül az idősebb George Bush kezelni tudta, és a Panamai Köztársaság szuverenitása helyre állt. Kanada annexiója is többször az asztalra került már 1867-es független állammá nyilvánítása óta, mindezidáig sikertelenül. 

A sarkvidéken pedig évek óta zajló kínai, orosz és amerikai versengés késztette a Trump-adminisztrációt már nyolc évvel ezelőtt arra, hogy Grönlandra vételi ajánlatot nyújtson be a dán kormánynak, sikertelenül. 

Nem kétséges, hogy egy szorosabb ellenőrzés a panamai fojtóponton, a grönlandi nehézfémek felett, és a – globális felmelegedés okán egyre könnyebben hajózható – észak-nyugati átjáró fokozottabb kontrollja geopolitikai és gazdasági előnyöket jelentene az Egyesült Államoknak.

Kérdés, hogy milyen áron és eszközökkel?

Az újságírói kérdésre, hogy szóba jöhet-e a katonai megszállás vagy gazdasági kikényszerítés e célok elérése érdekében, az Egyesült Államok leendő elnöke azt válaszolta, hogy „nem zárhat ki semmit”, „valamit tenni kell”. 

Jó okunk van feltételezni, hogy ez a kommunikációs technika a nixoni hagyományok ápolása, azaz az úgy nevezett „őrült ember” stratégiája. Egy, az alkupozíció megerősítését elősegítő stratégia. A „madman theory” az a tárgyalási technika, mely szerint a személyes fellépésnek mindaddig kiszámíthatatlannak és irracionálisnak kell lennie, míg az ellenfél el nem hiszi, hogy bármire hajlandó a másik fél. Még arra is, ami számára egyenértékű a megsemmisüléssel.  

Richard Nixon és Henry Kissinger  fejlesztette tökélyre az őrültnek színlelés taktikáját
(Fotó: AFP)

Az őrültnek színlelés taktikájáról már Niccolo Machiavelli is elmélkedett, de a technikát Nixon és külügyminisztere, Henry Kissinger fejlesztette tökélyre a vietnámi háború évei alatt.

Háborús gondolatkísérlet

Tegyük fel azonban, hogy nem tárgyalástechnikai fogásról van szó, és komolyak a közösségi média hírfolyamaiban látható, amerikai zászlóba csomagolt Kanada-térképek. Tegyük fel, hogy a Trump-adminisztráció az izolacionista, békepárti külpolitikát még beiktatása előtt hirtelen kútba dobta, és helyette egy bismarcki gyarmatosító üzemmódba lép. Tegyük fel, hogy a Trump-adminisztráció mindenféle külső és belső támogatás nélkül hátba támad néhány baráti NATO-tagországot. 

Feltehetőleg ugyanis alig akad az Egyesült Államokban ember, aki amerikai tengerészgyalogosokat szeretne látni Quebecben vagy Nuukban, a szigetország fővárosában. Nem látni továbbá Panamában és Kanadában sem embert, aki transzparenseken üzen az amerikaiaknak, hogy „segítsetek”. És nem mutatta magát eddig még sem Nyugaton, sem Keleten olyan multilaterális szervezet vagy szövetséges állam, amely indokoltnak látna bármilyen erőszakos fellépést az USA részéről a régióban. Igaz, a valódi imperátorok nem szoktak népeiktől vagy külső hatalmaktól bíztatást várni elképzeléseik megvalósítására. Játszunk el tehát azzal a gondolattal, hogy az amerikai békegalambból hirtelen háborús héja lett. Mivel járna ez a pálfordulat?

A transzatlanti szövetség összeomlása

Bármilyen amerikai katonai fellépés a környező országokkal szemben megsértené az ENSZ alapokmányát, amely védi a nemzetállamok területi integritását és szuverenitását. 

Kanadának, a Nemzetközösség oszlopos tagjának a megszállása vagy gazdasági kényszerítése mélypontokra küldené az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok majd egy évszázados stratégiai szövetségét. Annak a Grönlandnak a bekebelezése pedig, amely az Európai Unió társult országa és európai uniós kohéziós beruházások egy kiemelt célpontja, az USA és EU transzatlanti szövetségét azonnali hatállyal felszámolná. 

A már ma is töredezett, nyugati szövetségi rendszer tehát tovább dezintegrálódna, miközben a multipolárissá lett világban a – ma már harminc tagországot és tagjelöltet számoló – BRICS+ tovább erősödne. Míg 1994-ben a G7 országok együtt a világ nemzeti össztermelésének 45 százalékát adták, addig mára ez az arány 29 százalékra csökkent, és a BRICS+ országai 35 százalékkal bírnak, és ez a tendencia évről évre erősödik. 

A Globális Dél és Kelet integratív szervezetével szemben a Nyugatnak nincs más választása, mint erősíteni a saját szövetségét. 

Az új, többpólusú világrend organikusan épült fel az elmúlt években a szemünk előtt, és ezt Mar-a-Lagóban is bizonyosan felmérték. 

Multilaterális szervezetek lábon lövése

Trump sokat tett a NATO összetartásáért az első kormányzati ciklusa alatt. Személyét sokszor a NATO hóhéraként tüntetik fel, miközben ő az, aki közel 700 milliárd USD tőkét emelt a renitens, nem fizető tagországok megregulázásával. 

Ezt az eredményt is a zsaroló, agresszív tárgyalási stratégiájával érte el, megfenyegetve a transzatlanti közösséget, hogy felszámolja a NATO-t, ha annak szabályait nem tartja be minden tag. Kommunikációja eredményre vezető volt. 

Miért is puhítaná azt egy jóval keményebb nemzetközi helyzetben?

Trump sokat tett a NATO összetartásáért az első kormányzati ciklusa alatt
(Fotó: AFP)

Ha azonban a háborús retorikát szomszédaival szemben mégis valóra váltaná, szétverné a nyugati multilaterális szervezeteket, és a NATO önmaga paródiájává válna. Képzeljük el, ahogy az USA katonai fellépése NATO-tagtársai területén hatályba lépteti az 5. cikkelyt, így az Egyesült Államok, mint NATO-zászlóshajó az említett északi országok védelmére siet, hogy a fjordok, tundrák, gleccserek lankáin megóvja őket önmagától…

Egy agresszív amerikai fellépés esetén alapvető bizalmi válság alakulna ki az ENSZ-en belül is, ahol 2022 áprilisában pont Kanada, Panama, Dánia és további 90, többnyire nyugati ország szavazott Oroszország ellen. Hogyan nézne szembe önmagával a Nyugat, ami a II. világháború óta egymás szuverén határainak tiszteletét alapvetésként tartja számon? 

Olaj a keleti tűzre

Egy erőszakos gazdasági vagy katonai fellépés Grönland, Kanada vagy Panama ellen végül legitimálná Tajvan azonnali kínai megszállását, de akár Ukrajna teljes orosz annexióját is. A nemzetközi és emberi jogok eddig sem voltak túl erős érvek a nemzetközi tárgyalóasztaloknál, de azután, hogy szövetséges támad, annektál vagy ural le egy másik szövetséges államot, a nemzetközi politika értelmezési keretei végképp kiürülnének. 

Képzeljük el a keleti országok reakcióját. Vlagyimir Putyin 2007-ben adott először hangot resentmentjének a nyugati világ jogsértései és túlterjeszkedései miatt, majd az ellene szegülő fegyvereket elkezdte a Nyugat ellen fordítani. 

Ahogy az USA liberális pártokat és NGO-kat támogatott Kelet-Európában, úgy kezdett el Oroszország szélsőjobboldali pártokat támogatni Nyugat-Európában. Ahogy az USA képzelt tömegpusztító fegyverekre hivatkozva – ENSZ felhatalmazás nélkül – szállta meg Irakot 2003-ban, úgy sértette meg Oroszország Grúzia integritását 2008-ban. Ahogy az amerikaiak korábbi ígéreteiket felülírva bővítették a NATO-t Kelet felé, úgy hazudtak az oroszok is az ukrajnai hadműveletekről. Ahogy a Nyugat megünnepelte a Szovjetunió szétesését, úgy ünnepelték meg az oroszok a brexitet, és így tovább.

Az amerikai manifest destinyt beváltó, agresszív külpolitikára a Kelet arra is felhatalmazást érezne, amit eddig csak legvadabb álmaikban képzeltek el.

Nem beszélve arról, hogy egy ilyen erőszakos amerikai lépéseknek annyi legitimációja sem lenne a sarkvidéki vagy közép-amerikai régióban, mint Oroszországnak Ukrajnában, hiszen utóbbiban legalább vannak területek, ahol a gazdasági haszonszerzésen túl joggal felmerül az orosz kisebbségek védelmének indítéka is. Egy amerikai megszállásnak még annyi casus bellije sem lenne a környező országokban, mint a minszki egyezmény és a NATO bővítésével kapcsolatos megállapodások felrúgását sérelmező oroszoknak Európa keleti peremén.

Gyarmatosítás helyett hatékony diplomácia

Az amerikai Monroe-elv ihlette „furkósbot politika” helyett a Trump-adminisztráció a tárgyalásokban, szövetségesei erősítésében és keleti kihívói jegelésében érdekelt. 

Határozott diplomáciát fog folytatni Panamával és Grönlanddal, amely függetlenségéért folytatott harcában nem zárkózik el egy megerősített win-win kooperációtól az USA-val.

Szofisztikált védelmi infrastruktúra fejlesztéséért ma már nem kell gyarmatosítani egy országot, mint a XIX. században. Az USA a II. világháború óta Grönlandon állomásoztatja katonai támaszpontjait, légvédelmi előrejelző rendszereit és haditengerészeti egységeit, és a térség védelmében szorosan együttműködik a Dánia, mint NATO társalapító haderejével. 

Végül, Kanada demokratikus szavazótöbbségét sem akarhatja magára húzni egy republikánus kormányzat, így itt is egy szorosabb védelmi együttműködésre és diplomáciai megoldásokra van reális esély, mintsem arra, hogy az amerikaiak önkényesen, puskaszuronnyal felhímezzék az 51. fehér csillagot a zászlajukra. 

A szerző nemzetközi kapcsolatok szakértő, a TranzPress nemzetközi médiafigyelő vállalat ügyvezető igazgatója

Borítókép: Donald Trump Mar-a-Lago-i sajtótájékoztatóján (Fotó: AFP)