A baloldali lap hosszú elemzést közölt, amely részletesen bemutatja, hogyan alakult ki egy titkos partnerség az amerikai és ukrán katonai vezetés között közvetlenül az orosz invázió után, a Biden-adminisztráció alatt.
Fotó: AFP
Ennek központja a németországi Wiesbadenben volt, ahol amerikai tisztek szorosan együttműködtek ukrán kollégáikkal a hadműveletek tervezésében és végrehajtásában.
Az együttműködés keretében az amerikaiak kiterjedt hírszerzési információkat osztottak meg az ukránokkal, beleértve pontos célpont-meghatározásokat is. A partnerség kulcsszerepet játszott számos sikeres ukrán ellentámadásban.
A cikk feltárja, hogy az amerikaiak kezdetben vonakodtak mélyebben bevonódni a háborúba, tartva az orosz megtorlástól. Idővel azonban egyre több korábbi „vörös vonalat” is átléptek, például a Biden-kormányzat engedélyezte amerikai katonai tanácsadók Kijevbe küldését. Az amerikai–ukrán együttműködésbe lengyel, brit és kanadai tisztek is bekapcsolódtak. Ami kezdetben szinte csak néhány telefonvonalat jelentett, csakhamar egy teljes katonai és hírszerzési irányítóközponttá nőtte ki magát a wiesbadeni támaszpont auditóriumában és annak alagsorában.
Óvatos kezdet
Az ukránok limitált hírszerzési információkat kaptak az amerikaiaktól, csak azt mondták meg nekik, hol van a célpont, azt nem, hogyan jutottak az információhoz. Az eszkalációtól tartva szintén nem voltak hajlandók információkat adni Oroszországon belüli célpontokról, illetve a stratégiai jelentőségű orosz személyek helyzetéről.
A wiesbadeni központból eleinte csak M777-es tarackokkal történő támadásokat irányítottak, később azonban a Biden-kormányzat engedélyezte HIMARS rakéták átadását Ukrajnának, ami ismét új helyzetet teremtett.
A kezdeti sikerek után ugyanakkor hamar megjelentek a problémák is: a bizalmatlanság, az eltérő célok, majd az ukrán belpolitikai helyzet is begyűrűzött az együttműködésbe. Az ukránok gyakran túl óvatosnak tartották az amerikaiakat, míg utóbbiak szerint az ukrán vezetés néha figyelmen kívül hagyta tanácsaikat és irreális célokat tűzött ki.
Megérkeztek az amerikai drónok
Az együttműködés fontos eleme volt, hogy az amerikaiak és az ukránok együtt helyezzenek nyomást a Krím félszigetre, amely különösen fontos az oroszok számára. Ennek érdekében az amerikaiak adták át Ukrajnának azoknak a (eredetileg Kína ellen egy esetleges tajvani konfliktus esetére kifejlesztett) tengeri drónoknak a prototípusait, amelyeket aztán széles körben használtak a fekete-tengeri térségben.
A 2022 végi ukrán ellentámadást akkora sikerként értékelték a felek, hogy 2023-ra már a lehetséges ukrán győzelem éveként tekintettek. Csakhogy az ukránok és az amerikaiak ismét nem értettek egyet a következő cél kitűzésében, már csak azért sem, mert az amerikaiaknak kétségeik voltak, hogy lesz-e elég fegyver az ambiciózus ukrán tervek kivitelezéséhez.
A helyzetet bonyolította az ukrán hadvezetésben meglévő rivalizálás Valerij Zaluzsnyij, az ukrán haderő akkori főparancsnoka és Szirszkij tábornok között, amelyben Volodimir Zelenszkij ukrán elnök az utóbbi mellé állt. Eközben az amerikaiak észlelték, hogy az oroszok egyre inkább a HIMARS-ok hatótávolságán kívülre telepítik a kritikus létesítményeiket. A következő logikus lépés az ATACMS rendszer bevetése lett volna, ezt azonban – akkor még – a Biden-kormányzat az eszkalációtól tartva elutasította.
Biden hitegette Zelenszkijt
Az amerikaiak még ekkor is láttak – igaz, egyre kevesebb – esélyt az ukrán győzelemre. Ennek a kulcsa az lett volna, hogy a tervezett időben megkezdjék a nagy ellentámadást. Csakhogy május elsején semmi nem történt. Az amerikai lőszerszállítmányok késtek, az ukránok pedig az amerikai ígéretek ellenére nem akartak megindulni addig, amíg azok rendelkezésre nem álltak.
Május végén a hírszerzés jelentései szerint az oroszok gyors ütemben növelték csapataik létszámát, így az ukránok lépéskényszerbe kerültek.
Újabb terv született, csakhogy Szirszkij ellenvéleményt fogalmazott meg: teljes körű támadást akart elrendelni Bahmut ellen, hogy kiűzze a városból az oroszokat és utána tovább vonuljon Luhanszk felé. Ehhez persze további csapatokra és lőszerre lett volna szükség. Az amerikaiakat nem tájékoztatták a megváltozott tervről, ők csak azt vették észre, hogy a katonai erőforrások a várttal ellentétes irányba mozognak. Amikor végül tájékoztatták őket, az amerikaiaknak cseppet sem tetszett az eltérés.
Ez fordulópontot jelentett nem csupán a még el sem kezdődött ellentámadásban, de az amerikai–ukrán együttműködésben, sőt az egész orosz–ukrán háborúban is. Akadt olyan amerikai katonai vezető, aki szerint „le kellett volna lépnünk”.
A bahmuti fordulópont
Szirszkij bahmuti támadása szó szerint kivéreztette az ukrán hederőt, a tábornok azonban nem volt hajlandó lemondani róla, főleg miután a Prigozsin-féle lázadás igazolni látszott a feltételezését, hogy sikerült megosztottságot szítania az oroszok körében. Bahmutot azonban nem sikerült visszafoglalni, az ellentámadás pedig végül csúfos kudarcba fulladt.
A wiesbadeni parancsnoki központ fő ütőereje a gyorsaság volt, amivel az információkat eljuttatták a csapásmérő erőkhöz. Csakhogy mivel az ukránoknak egyre kevesebb volt a lőszerük, mielőtt lőttek volna, drónokat küldtek fel, hogy ellenőrizzék az információt, ez a vonakodás azonban a hatékonyságot és a két fél közti bizalmat egyaránt rombolta.
2024-re az amerikaiak már belátták, hogy gyakorlatilag nincs esély arra, hogy jelentős területeket foglaljanak vissza, és ezt el is mondták Zelenszkij elnöknek, aki az év elején látogatta meg először a wiesbadeni központot. Az amerikaiak és a szövetségesek nem tudnak elég hadianyagot szállítani, az ukránok pedig elég katonát kiállítani egy ellentámadáshoz.
Zelenszkij dühbe gurult
Bár Zelenszkij látszólag egyetértett az érvekkel, később mégis azt követelte a katonai vezetőktől, hogy produkáljanak egy olyan nagyszabású győzelmet, ami helyreállítja a morált Ukrajnában – és az ország renoméját Nyugaton.
Az ukránoknak tervük is volt, csakhogy az ötmillió lőszert és egymillió drónt igényelt volna, amire az amerikaiak csak a kezüket tudták széttárni, mondván, honnan lehetne ennyit összeszedni. Áthidaló megoldásként az ukránok megkapták az amerikai ATACMS rakétákat.
Ekkoriban fajult el az ukrán haderő vezetésén belüli rivalizálás odáig, hogy Zelenszkij végül kirúgta Zaluzsnyijt (aki egy elnökválasztáson erős ellenfele lehetett volna), és Szirszkijt ültette a helyébe.
Ebben az időszakban a Biden-kormányzat egy újabb vörös vonalat lépett át. „Szakértőkként” pozicionálva egytucatnyi katonai tanácsadót küldött Kijevbe. Számuk később megháromszorozódott.
Mivel az oroszok úgy gondolták, hogy az eszkalációtól tartva az amerikaiak soha nem fogják engedni, hogy az ukránok a nyugati fegyverekkel orosz területeket támadjanak, sok harci eszközüket védtelenül hagyták.
Az ukránok és az amerikaiak ebben lehetőséget láttak, és Joe Biden akkori amerikai elnök tavaly májusban engedélyezte a támadásokat egy szűk határ menti sávban.
A célpontok azonosításában ismét a wiesbadeni központ játszott főszerepet, a harkivi régióban pedig a CIA ügynökei segítették az ukránokat. Ezzel valóra vált az elképzelhetetlen: az Egyesült Államok közvetlenül bevonódott orosz katonák megölésébe szuverén orosz területen – emeli ki a The New York Times.
Újabb fordulat
Az augusztus újabb fordulatot hozott. Kihasználva, hogy az amerikaiak figyelme lankadt, Szirszkij váratlan támadást intézett Oroszország kurszki régiója ellen. Az amerikaiakat nem csupán az háborította fel, hogy az ukránok nem tájékoztatták őket előre, de az is, hogy olyan vonalat léptek át, amelyben korábban megegyeztek a felek.
Innentől nem volt megállás. Míg korábban az amerikaiak legszigorúbb vörös vonalai közé tartozott a Krím félszigetet Oroszországgal összekötő Kercsi-szoroson átívelő híd megtámadása, csakhamar titokban már ennek tervein dolgoztak az ukránokkal karöltve amerikaiak és britek, ez azonban később nem valósult meg. Az ukránok ugyan kilőttek néhány ATACMS rakétát a hídra, ezek azonban csak kisebb károkat okoztak.
A Biden-kormányzat enyhítette a CIA felé fennálló szabályt is, amely megtiltotta a szervezet számára, hogy oroszországi célpontokról adjon át információkat az ukránoknak.
Ennek eredménye volt a toropeci lőszerraktár elleni támadás, amely egy kisebb földrengésnek megfelelő robbanást okozott. A felszínen teljes sikert hozó akció után azonban ismét megmutatkoztak az amerikaiak és az ukránok közti ellentétek. Míg az amerikaiak a katonailag értékes célpontokra koncentráltak volna, az ukránok – sokadszorra – nem követték a tanácsaikat.
Ezzel azonban nem voltak képesek megállítani az orosz előrenyomulást, amely folyamatos volt, és egyre nagyobb nyomást helyezett a stratégiai fontosságú Pokrovszk városra. Az ukrán hadsereg azonban egyre nagyobb emberhiánnyal küzdött, így Lloyd Austin akkori amerikai védelmi miniszter igyekezett rávenni az ukrán vezetést, hogy szállítsa le a behívás korhatárát. Zelenszkij azonban csak 27-ről 25 évre módosította azt, a társadalmi ellenállástól tartva az amerikaiak által kért 18 éves korhatárt nem volt hajlandó bevezetni.
Hiába hívna be több embert, ha nem tud fegyvert adni a kezükbe – vágott vissza arrogánsan az amerikaiaknak.
Közben közeledett az amerikai elnökválasztás, amely az orosz–ukrán háborúról gyökeresen másként gondolkodó Donald Trump győzelmét hozta. Joe Biden novemberben, már bukott elnökként számos olyan intézkedést hozott, amelyekre az addigi két és fél évben nemet mondott. Ezek közül a legfontosabb, hogy engedélyezte a mélységi csapásokat oroszországi célpontok ellen, amivel az ukránok csakhamar éltek is.
A wiesbadeni központ ezeknek a támadásoknak a támogatásában is szerepet játszott, a Kijevben állomásozó „szakértők” számára pedig engedélyezték, hogy közelebb merészkedjenek a frontvonalhoz.
Bár eddigre már világossá vált, hogy az amerikai politika Ukrajna kérdésében teljesen megváltozik, az amerikaiak és az ukránok közti találkozók Kijevben és Wiesbadenben még idén januárban is folytatódtak, mielőtt Donald Trump beiktatásával az Egyesült Államok végül a háborútól a béke irányába fordult.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: AFP)
