Fontos lehetőséget szalasztott el a NATO?

Ma már elképzelhetetlennek tűnik, de maga az amerikai elnök vetette fel bő harminc évvel ezelőtt, hogy szívesen látná az oroszokat az észak-atlanti szövetségben – mutat rá az Origo cikke. Európa és különösen Németország azonban hevesen ellenállt, és Oroszország végül nem a NATO tagja, hanem a legfőbb ellenlábasa lett.

Illusztráció (Forrás: AFP)

Német aggodalmak

A most hozzáférhető dokumentumok azonban azt is mutatják, hogy Clinton és Talbott nagy ellenállásba ütközött. Nem tudták meggyőzni a saját kormányuk tapasztalt munkatársait sem, ahogy egy német küldöttség meglepetten tapasztalta 1994 augusztusában Washingtonban. A németek magas rangú képviselőkkel találkoztak az amerikai külügyminisztériumból, a Fehér Házból, a Pentagonból, a CIA titkosszolgálatból. Ezek elmagyarázták, hogy nem értik, miért nem „vonta vissza már rég” Clinton az Oroszország NATO-tagságával kapcsolatos álláspontját.

Az amerikai elnök az európai szövetségesek részéről is erős ellenállást tapasztalt, élükön a Kohl-kormánnyal. Az orosz NATO-tagság kérdésében a német kormány rugalmassága a nullához közelített. Oroszország felvétele a szövetség „halálos ítélete” lenne – vélekedett Volker Rühe CDU-s védelmi miniszter, aki később megváltoztatta véleményét.

A bonni diplomaták hosszan sorolták a kifogásokat, például a belső ellentétek túl nagyok lennének, a NATO cselekvésképtelenné válna. A legfontosabb: ha Moszkva a szövetség része lenne, akkor a nyugati katonáknak talán „Oroszországot kellene megvédeniük a Kínával (atomhatalom) és Mongóliával határos területeken”. Ez elképzelhetetlen, viszont ellenkező esetben a NATO segítségnyújtási klauzulája összességében hiteltelenné válna.

Ezt az alapvető kifogást nem lehetett eloszlatni. Bonn még egy biztosan demokratikus Oroszországnak sem látott helyet a szövetségben – állapítja meg a német magazin.

Kinkel kibúvója

Kohl és külügyminisztere, Kinkel azonban nem akarta elidegeníteni Moszkvát. A kancellári hivatal, az külügyminisztérium és a védelmi minisztérium munkatársaiból álló munkacsoport kidolgozott egy alapelvet, amelyet 1994 novemberében körlevélként küldtek ki minden bonni külképviseletre. Ebben az állt, hogy „Oroszország – akárcsak Ukrajna és Belorusszia – nem lehet sem a WEU, sem a NATO tagja. A nyilvános kijelentéseket azonban a moszkvai vezetéssel való egyeztetésre való tekintettel kerülni kell.” A WEU (Nyugat-Európai Unió) egy európai védelmi szövetség volt, amelyet később feloszlattak.

A Jelcinnel való találkozók és telefonbeszélgetések során Kohl egyszerűen kerülte a NATO-csatlakozás témáját, annak ellenére, hogy kedvelte az orosz vezetőt, és elengedhetetlennek tartotta a nyugati támogatását.

Oroszország tesztelte a NATO-t

A tagság ötlete eredetileg a Kremlből származott. Jelcin először a Szovjetunió végnapjaiban, 1991. december 20-án fejezte ki a NATO-hoz való csatlakozás iránti érdeklődését. Másfél évvel később, amikor Lengyelország, Csehország és Magyarország tagságáról volt szó, Jelcin külügyminisztere, Kozirjev azt kérte az amerikaiaktól, hogy az oroszokat ugyanúgy kezeljék, mint a többi új demokráciát.

A ma az Egyesült Államokban élő Kozirjev szerint a NATO-tagság ötlete egyfajta teszt volt az oroszok részéről, „hogy a szövetség alapvetően orosz érdekek ellen irányult-e.”

Moszkva a német egyesítéssel feladta az Elbáig tartó terület feletti uralmat és kivonta csapatait, cserébe azonban elvárta, hogy a Nyugat ezt politikailag és katonailag ne használja ki, és közösen építsék fel az európai biztonsági architektúrát.

1994 januárjában Clinton egy európai utazás során kijelentette, hogy a NATO kiterjesztése már csak idő és módszer kérdése. Amikor ezután Moszkvába repült, Jelcin azt javasolta neki, hogy Oroszország legyen az első állam, amelyet felvesznek, azonban ezt a németek hevesen ellenezték.

Lebeszéltük az amerikaiakat, hogy Oroszországban olyan megfontolásokat ösztönözzenek, amelyek ebbe az irányba mutatnak

– áll a most előkerült dokumentumokban.

Kohl habozása

Kohl szemszögéből az egész bővítési vita rossz időben jött. Négy évvel a német egység után a kancellár nemzetközi tekintélyének csúcsán volt. Clinton megfontolásait elhamarkodottnak találta, de semmiképpen sem akarta gyengíteni Jelcint, aki 1996-ban választások elé nézett.

A német kancellár ugyanakkor Lech Walesa lengyel elnök figyelmeztetését is túlzónak érezte, aki szerint az orosz medvét ketrecbe kell zárni, nem szabad engedni szabadon járkálni.

A kancellár és külügyminisztere saját tervet követett: Lengyelországot, Magyarországot, Csehországot és esetleg másokat is be akartak venni az EU-ba, azonban ehhez előbb szükség volt a szervezet reformjára. A NATO-hoz való közeledésnek ezzel párhuzamosan kellett megtörténnie, ami azt jelentette, hogy 2000 előtt aligha kerülhetett volna sor a csatlakozásra.

Clinton döntése

Clinton azonban nem akart addig várni, és egy magas rangú fehér házi tisztségviselő, Alexander Vershbow szerint végül Kohl is hozzájárult ahhoz, hogy Clinton jelentősen felgyorsítsa a tempót.

Ez azonban egyet jelentett azzal, hogy Oroszország NATO-tagsága véglegesen távol került a megvalósulás lehetőségétől. A szövetség keleti bővítése pedig „egyfajta árulás” volt az oroszok szerint, legalábbis így fogalmazott már 1994 novemberében Jurij Usakov orosz diplomata, akit ma Putyin egyik legközelebbi munkatársaként ismerünk.

Borítókép: Illusztráció (Forrás: AFP)