Miközben a nemzetközi sajtó csak a front mozgásáról vagy a fegyverszállításokról ír, a háború emberi arca, különösen a nők szenvedése, sokszor rejtve marad. Márpedig az ukrán állam sem a fegyveres erők kötelékében szolgáló mintegy hetvenezer katonanőről, sem a belső menekült nőkről nem gondoskodik – írja a Boon a ZN.ua ukrán hírportál riportja alapján.

Natalia, az Ukrán Fegyveres Erők őrnagya számára a hátizsák súlya nem a lőszerektől, hanem a tusfürdőtől, sampontól és betétektől nehéz. A frontvonalon töltött évek alatt megtanulta: ha ő nem gondoskodik a higiéniáról, senki más nem fog. A háború kitörése utáni első hónapban tisztálkodási lehetőség híján nedves törlőkendőkkel próbálta túlélni a mindennapokat, miközben, ahogy fogalmazott, „a hajam szó szerint fájt a kosztól”. Bár az élelmiszer-ellátás idővel javult, a női higiéniai termékek sosem kerültek fel a logisztikai listákra – ez maradt a nők magánügye.
Az egészségügyi ellátás helyzete még aggasztóbb. A fronton gyakorlatilag nem létezik nőgyógyászati szűrés, a női katonák évekig nem látnak szakorvost.
A rendszer érzéketlenségét jól mutatja a felszerelések kérdése is: bár ma már mintegy hetvenezer nő szolgál az ukrán hadseregben, sokuknak még mindig férfi alsóneműt osztanak ki. A női egyenruhák hivatalosan csak 2024-ben jelentek meg, de a legtöbb egységhez még mindig nem jutottak el. A hiányt civil szervezetek és önkéntesek próbálják pótolni, fehérneműt és alapvető felszerelést juttatva a fronton szolgáló katonanőknek.
A fizikai megpróbáltatások mellett a mentális teher is óriási. Natalia, aki tanárnőből lett katona, súlyos árat fizetett a szolgálatért: tizenkét gerincsérv, agyi gyulladás és daganatos megbetegedés mellett súlyos poszttraumás stressz-szindrómával (PTSD) küzd. A hivatalos pszichológiai támogatás azonban sokszor kimerül az adminisztrációban és a halálesetek dokumentálásában, az élők mentális gondozására nincs kapacitás. A „rehabilitáció” néha csak egy utazást jelent a hegyekbe, szakmai segítség nélkül.
A hátországban is óriási terhet ró a nőkre a háború
Nem jobb a helyzet a hátországban sem, ahol nők milliói váltak belső menekültté. A Harkiv megyéből elmenekült várandós Okszana esete rávilágít a bürokrácia útvesztőire: a nők sokszor azt sem tudják, hová forduljanak orvosi segítségért új lakóhelyükön, vagy hogy egyáltalán jogosultak-e ingyenes ellátásra. Az állami rendszer hiányosságait itt is a civil szféra, például az Ukrán Népegészségügyi Alapítvány mobil csapatai próbálják betömni, akik szállást keresnek és orvost szereznek a magukra hagyott kismamáknak.
Az adatok szerint Ukrajnában jelenleg több mint 4,6 millió belső menekült él, akiknek közel 60 százaléka nő. A rendszer azonban mintha nem venne tudomást róluk.
A háború ötödik évében az ukrán állam továbbra is a nők emberfeletti tűrőképességére épít, miközben intézményi szinten alig nyújt támaszt számukra. A társadalom szövete szakadozik, és a lyukakat egyelőre csak az önkéntesek foltozzák.























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!