Eltáncolt családregény

A huzatos, ódon lakásbelsőben párhuzamosan jelennek meg az idősíkok: az 1920-as, 1940-es, 1970-es évek és napjaink világa is megelevenedik.

Az előadás mozgásrendszerére a megszállottság és a nagy ívű, mégis érzékeny, kidolgozott koreográfia egyaránt jellemző Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely

Egy több generáción átívelő családtörténetet dolgozott fel új előadásában, a Credóban a Szegedi Kortárs Balett. A huzatos, ódon lakásbelsőben párhuzamosan jelennek meg az idősíkok: az 1920-as, 1940-es, 1970-es évek és napjaink világa is megelevenedik. Bianca Imelda Jeremias jelmezei a kevesebb több elvét követik, ettől olyan elegánsak. Egy-egy jellemző anyag, minta, fazon vagy hajviselet az, ami felismerhetővé teszi viselőjét, korban és rangban elhelyezi.

A karakterek között találhatunk például úriasszonyt, szolgálólányt, hadba induló katonát, grófot és független, céltudatos diáklányt is. A legizgalmasabbak azonban a fehér kontaktlencsét és „szelleminget” viselő, újra és újra felbukkanó lények. Kik ők? Talán az éj leányai, hibridjei egy angyali és démoni természetnek. Hárman vannak, lehetnének akár párkák is, hiszen jelenlétük sorsszerűvé pecsételi a különböző generációk történetében ismétlődő szituációkat. Egyfajta magánvallásosság elemei, színpadra lépésükkor egyszerre hordoznak dramatikus és esztétikai minőséget.

Az előadást nézve mégis úgy érezzük, hogy amit látunk, egy létező, egységes, hiteles mitoló­giai rendszer. Juronics Tamás saját archetípusokat kreál korhangulatokból, mozgásdimenziókból, táncegyüttállásokból; egy interkulturális létrendszert, amelyben a személyes szenvedéstörténet a világtörténelemmel keveredik és mögöttes, egyetemes filozófiai kérdéseket vet fel.

Az előadás mozgásrendszerére a megszállottság és a nagy ívű, mégis érzékeny, kidolgozott koreográfia egyaránt jellemző
Fotó: MTI/Kelemen Zoltán Gergely

A színpadi tér szerkezete is ezt a két világot jelöli, a törött, pókhálós üvegablak mögött (a hátsó színpadon) felsejlő, átsuhanó alakok már pár másodperccel korábban is sejtetik az újra bekövetkező tragédiát: a nők megalázását, az erőszakban megfoganó gyermekek végzetét: ismétlődések, táncok és karakterek egyazon témára… Amit látunk, egy családtörténet vagy pedig ugyanannak a cselekménynek a különböző létmódjai és idősíkjai? A tánc teremtményei, a karakterek az ellenállásból születnek, egymásnak feszülnek, harcolnak, majd egy következő jelenetben már egymásba oldódnak. Egy kísérteties história továbbélése a génekben, átok, amelyet csak a hit képes megtörni. A Credo erőteljesen démonizál, felnöveszti, hagyja megtörténni a tragédiákat.

Ebben a koordináta-rendszerben mit jelent a megtérés? Az egyéni felelősségtudatra ébredést, őszinte megbánást, valódi változást és jellemfejlődést? Talán. Juronics Tamás bizonyos értelemben a legleírhatatlanabb lelki aktust, azt a belső történést választotta témájául, amelyet többnyire misztikum övez, s amelyre alig vannak fogalmaink, hiszen túl van a fogalmiságon, talán a legmesszebb áll tőle. A darab igazi kihívását az jelenti, hogy a tánc nyelvén mindez pontosabban kifejezhető-e? Milyen ez a formanyelv? A mozdulatok izgatók, tűpontosak, a táncban elégnek, feloldódnak a jellemek és a sorsok; mindez egyedi, egyszerre klasszikus és újszerű. Itt semmi sem szokványos, minden okkult, paranormális, talán szent is.

A történések hálójában a psziché mozzanatai akadnak fenn. A szereplők egymás álmai és egymás démonai. A nézőben a borges-i gondolat, az „őt is csak álmodja valaki” is megidéződhet. Az előadás mozgásrendszerére a megszállottság, az önmagába csavarodó belső hajtóerő és a tiszta, konok határokkal rendelkező, nagy ívű, mégis érzékeny, kidolgozott koreográfia egyaránt jellemző, méltó társként olvadva össze a színpadon Arvo Pärt, Johann Sebastian Bach, Frédérich Chopin és Födő Sándor zenéjével.