Bevallom, bár filológus vagyok, az iskoladrámák témakörében eddig nem mozogtam túl nagy magabiztossággal. Hallottam róluk, tudtam, hogy nevelési, oktatási célokra alkalmas, dramatizált és előadható történetekről van szó, de minthogy sem látni nem volt szerencsém ilyet, sem eleget olvasni, valahogy kívül maradt az érdeklődési körömön.
Így aztán amikor megláttam Medgyesy S. Norbert művelődéstörténésznek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán (PPKE BTK) Történelemelméleti Tanszék vezetőjének a habilitációs dolgozata alapján készült, nem kevesebb mint ötszáz (!) oldalas könyvét a témában, tudtam, hogy ez a dolog is azonmód a helyére kerül. Olyan súlyú, olyan fajsúlyú elköteleződés láttán, mint amilyen a szerzőnél munkál, nem kell csalódástól tartani: kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy mindent, amit az iskoladrámák témakörében tudni kell és tudni érdemes, megtalálunk ebben a kötetben – ráadásul nem csupán komoly elméleti vértezettségű tudományos értekezés formájában, hanem konkrét példákkal alátámasztva, sőt a szövegek közlésével megtámogatva. (A szerző 2002 júniusában ugyanis a PPKE BTK-n megalapította a Boldog Özséb Színtársulatot, amely egyetemi hallgatókból és doktoranduszokból áll, és amely rendre elő is adja a kötetben is olvasható drámákat.)
A könyv epilógusából idézek: „Kötetünk témája a magyarországi barokk iskolakultúra sokszínű világa és annak a XXI. században adaptálható része. Az 1600 és 1780 közötti közoktatás két szintjét és műfaját vettük górcső alá: egyrészt a gimnáziumok iskoladrámáit, azok szövegeit és különösképpen az eddig kevésbé kutatott színlapjait; másrészt az alsófokú kisiskolák kántortanítóinak kéziratos énekeskönyveit. A magyarországi és egyben közép-európai, az 1560-as évek és 1792 között virágzott reneszánsz és barokk stílusú, középiskolai és akadémiai színjátszás a szemléltető pedagógia legjobb példája. Elsősorban nem gyönyörködtetett, hanem mindenki által közérthetően, mégis magas irodalmi és zenei stílusban tanított, bátor kiállásra és retorikára nevelt, latin alapú kultúrát adott; sőt ez volt maga a történeti, vallási, mitológiai, nyelvészeti és filozófiai tananyag a középiskolában, ezáltal maga a drámaíró tanár és a színjátszó tizenéves diák vált tankkönyvvé. A középkori és kora újkori, európai és hazai elbeszélő forrásokból átvett, valós adatokon és a drámaíró tanár fiktív kiegészítéseivel megelevenedő história egyrészt kialakította a színjátszó diákok és a nézők történeti ismereteit; másrészt valamely aktuálpolitikai esemény során nyújtott exemplumot (példázatot); harmadrészt pedig az adott iskola mecénásának valós vagy fiktív családtörténeti eseményét mutatta be.”
