A könyveknek furcsa illatuk van

Az antikváriumi könyvekben emberi sorsok bújnak meg.

Fotó: BachPekaryMate

A tárcaíró életében először rendelt interneten könyvet. Magának is és a gyermekeinek is. Nem mintha nem tudta volna, hogyan kell, csak a könyvvásárlást eddig a könyvesboltban oldotta meg. A tárcaíró ilyenkor akár egy órát is képes volt nézelődni. Már az is örömmel töltötte el, hogy a kezébe vett egy olyan könyvet, amelyet még nem akart vagy még nem tudott megvenni, de akkor is örömmel töltötte el, hogy belelapozhat egy érintetlen, frissen kiadott könyvbe, nagyon óvatosan. Az új könyvnek is van illata, bár az is igaz, hogy meg sem közelíti az antikváriumban található régi könyvekét. Azoknak a könyveknek az illatában benne van a sorsuk is. Az antikváriumban található könyvek ugyanis egy emberi élet részesei voltak. Sokszor a gyermekkortól a halálig végigkísértek valakit az úton. Hallottak sok hangos nevetést, csöndes sírdogálást, éreztek boldog és szomorú pillanatokat, míg egy antikvárium polcára kerültek.

A tárcaíró egészen biztos volt abban, hogy ha egy ilyen könyvet kinyit, megérez valamit az élet csodájából, de a rettenetéből is. Ehhez először mindig az antikvár könyv illatát hívta segítségül. Majd addig lapozott, amíg nem talált valamilyen kiemelést. Általában ceruzával jelölnek meg az emberek egy-egy bekezdést vagy sort, amely igazán fontos nekik. Amelyet aztán idéztek egy magánlevélben vagy amelyet kétszer-háromszor is elolvastak, hogy jól az emlékezetükbe véssék. Még az is lehet, hogy sokszor életeket mentett meg egy-egy ilyen kiemelt mondat, mert az irodalom – mint tudjuk – csodákra képes.

A tárcaíró ilyenkor mindig elolvasta a ceruzával kiemelt mondatokat, sőt olyan is előfordult, hogy beleírta a jegyzetfüzetébe. Ugyanis azt gondolta a tárcaíró, hogy ha valaki annyira fontosnak tartott egy mondatot vagy akár egy egész bekezdést, hogy megjelölje, akkor azzal akaratlanul is üzent az utókornak. A tárcaíró sokszor gondolt arra, hogy egyszer eltölt egy hetet egy antikváriumban, és összeírja az ott található könyvekből ezeket a kiemeléseket. Az volt ugyanis az ötlete, hogy ezek az üzenetek együtt egy értelmes szöveggé állnak össze, amely révén kiderül valami nagy titok. De persze a tárcaíró soha nem valósította meg ezt az összeírást, mert félt tőle.

Egy alkalommal, amikor Hamvas Béla egyik kötetét vette le az egyik antikvárium polcáról, talált benne egy ceruzával megjelölt részt. Ki is írta a noteszébe, mert fontos üzenetnek gondolta. „Félni annyi, mint meghalni. Annyi, mint mulasztani. Annyi, mint soha. Soha többé. Értsd meg, soha, soha többé. Életed parancsa nem az, hogy kell. Mert nem kell semmi. Nincs kényszer.” Általában a szöveg mellett függőleges vonallal jelölnek az emberek. Talán a könyvek vagy a betűk iránti tiszteletből tartanak némi távolságot. De ez a néhány mondat vastag fekete ceruzával volt aláhúzva. Nem vonalzóval, hanem girbegurba vonallal. Egy helyütt még néhány szóba is belecsúszott ez a furcsán hullámzó vonal, ezt a jegyzetfüzetébe föl is írta a tárcaíró: „A vonal áthúzta a nem kell semmit.” Vagy kiemelte.