Azért nevezem Haumann Pétert az egyik legnagyobb színésznek, mert ezt kevesen tudják úgy előadni, hogy miközben sokat nevet a közönség, a szíve megszakad ezért a kedves öregemberért. Ráadásul Haumann egy olyan idős színészt alakít, akinek maga az öregkor az egyik legnagyobb szerepe. Nehéz feladat, mert egyrészt egy kellemetlenkedő idős urat kell játszania folyamatosan, másrészt azt is érzékeltetnie kell a színdarabbéli színésznek, hogy ő azért még jó ember, jó színész, helyén van az esze és a szíve. A humor forrása sok esetben az, hogy ezt mindig nehéz összeegyeztetni a kellemetlenkedéssel.
Fotó: MTVA/Zih Zsolt
Neil Simon remek dialógusokat írt ebben a színdarabban. A humor másik forrása abból adódik, hogy mennyire cizellált humorérzékkel bír a Haumann által alakított figura. Kicsit gúnyos, sokszor cinikus, néha szarkasztikus, ha valakinek kevés a humorérzéke, akkor bántónak érezheti, de igazából elkeseredett humor az, amelyet Haumann Péter párbeszédei során előad. Arcjátékával, mimikájával folyamatosan képes érzékeltetni azt az érzelmi hullámvasutat, amelyet az általa alakított idős színész rendívül érzékeny lelke miatt megél.
Haumann Péter parádés játékában remek partnerre talált Garas Dezsőben, aki szintén egy idős színészt alakít, de aki sokkal racionálisabb, kevésbé érzékeny, lelke nem utazik valamiféle őrült hullámvasúton. A színdarab szerint több mint négy évtizeden át játszott együtt a két színész, leginkább komédiáztak, és az első perctől tudja a néző, hogy nincsenek meg egymás nélkül, mégis szörnyű sértődések, bántalmak sorát élték meg az évtizedek alatt. Ahhoz, hogy idős korukban újra egymásra találjanak, ki kell mondaniuk, el kell játszaniuk a bajaikat egymásnak. Azokat a bajokat, amelyeket egymásnak okoztak. Minderre a legjobb alkalom egy tévéfelvétel, amelyre meghívják őket, ahol még egyszer, utoljára megmutathatják: a komédiázás két koronázatlan királya mindent tud a szakmáról.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Balázsovits Lajos rendezése a Haumann Péter által alakított színész érzelmi hullámzására épül. Erre a hullámvasútra ülteti fel a rendező Garas Dezsőt, amely remek rendezői koncepciónak bizonyult, sőt Balázsovits a színdarab drámai mélységét is bemutatta. Mert nemcsak a hétköznapi élet temérdek bajáról szól a Napsugár fiúk, hanem arról is, hogy az igazán nagy művészet mennyi fájdalommal jár, hogy az alkotás során felszabadult energiákkal sokszor nem tudnak mit kezdeni a színészek. Ráadásul az élet legfontosabb kérdését is felteszi a színdarab írója: miért érdemes élni? Mi végre vagyunk itt a Földön? Balázsovits rendezése fontosnak tartotta, hogy ne váljon súlytalanná a válasz.
