A tárcaíró korábban a tengerről írt. Arról, hogy mit jelent neki ez a rengeteg víz, és egy megkopott kis emlékről, ami nem hagyta nyugodni mostanában, amikor újra eszébe jutott. Egy barátjától, aki olvasta az írást, kapott egy üzenetet. „Én is imádom a tengert, s mesélek majd, ha még találkozunk élőben.” Miután a tárcaíró elolvasta az üzenetet, készített magának még egy zöld teát. Amióta egy világjárvány miatt nem tanácsolják, hogy ok nélkül bárki elhagyja a lakhelyét, azóta a tárcaíró rengeteget teázik. Azt mondják, a fekete tea felkavarja, a zöld lecsendesíti a gondolatokat. Most zöldet ivott.
A tárcaíró, amióta gyermekei vannak, megtanulta, hogy azzal tud a legtöbbet adni, ha saját példájával jár elöl. Beszélhet akármennyit, ha ő se csinálja úgy a dolgokat, falra hányt borsó az egész. A tárcák is erre valók, ha reményt akar adni, túlélési mintát, praktikus ötleteket, azt csak úgy teheti, ha ő is így csinálja. Ezért csak azt írja a tárcaíró, amit ő is tesz. Vagy amit nem tesz. Mindez csak azért jutott a tárcaíró eszébe, mert a barátja bizonytalannak érzi, hogy látják-e még egymást az életben. Illetve, és ezt a megfogalmazást nagyon fontosnak tartotta a tárcaíró: élőben.
A barátjától, aki üzente, hogy ő is imádja a tengert, a színház valódi szeretetét tanulta meg a tárcaíró. Színházba járni ugyanis megtanul az ember, ha gyermekként viszik. Lesz benne rá igény. Ha kritikus szeretne lenni, azt is megtanulja előbb vagy utóbb, csak oda kell figyelnie a dolgokra. A színház szeretetét azonban csak egy másik embertől lehet megtanulni. Ahogy látja az ember a színdarab végén a másik ember csillogó tekintetét. Ahogy elhangzanak azok az első, mélyről jövő, eleinte még bizonytalan mondatok, amelyek, mint egy patak árvíz idején, pillanatok alatt folyammá változnak. A színház valódi szeretetét csak egy másik embertől tanulhatja meg az ember. Aki saját példával jár elől, és aki szintén egy másik embertől tanulta korábban. Akinek ugyanúgy csillogott a szeme az előadás után, akiből szintén szózuhatagként törtek elő a gondolatok és az érzések, amelyeket egy színdarab hívott elő. És ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy egy előadás megismételhetetlen volt vagy csak lement. A gondolatok így is, úgy is jöhetnek, ha szereti az ember a színházat. Illetve annyi köze van persze a színdarab minőségéhez, hogy a felejthetetlenül jó előadás után még órákig a színdarabról beszél az ember, a felejthető előadás után viszont elég hamar másról esik szó.
