Olyan, mintha valamit rajzolna a tenger

A tárcaíró szerelmes volt a végtelenbe. Abba az érzésbe, amikor nem gondol semmire, mert a lelke szabadon szárnyal.

Fotó: 123RF

A tárcaíró szerelmes volt a végtelenbe. Abba az érzésbe, amikor nem gondol semmire, mert a lelke szabadon szárnyal. Ezt az érzést egyetlen helyen érezte – a tengernél. A tárcaíró legkedvesebb foglalkozása ugyanis az volt, ha eljutott ehhez a rengeteg vízhez, hogy leült a partjára és nézte. Mindez azért jutott eszébe, mert egy járványhelyzet miatt tudatosult benne, hogy az idei esztendőben egészen biztosan nem jut el a tengerhez. Nem baj, gondolta magában, ha becsukja a szemét, akkor is képes látni ezt a rengeteg vizet, a tenger látványa ugyanis beleégett a tárcaíró emlékezetébe.

Egy alkalommal, amikor így ücsörgött több mint húsz évvel ezelőtt, és nézte a végtelen vizet, egy lányra lett figyelmes, aki szép lassan közeledett hozzá a vízből. Amikor kiért a partra, megtörölközött óriási hófehér fürdőlepedőjével, majd szó nélkül mellé telepedett, és ő is elkezdte nézni a tengert. A fiatal tárcaíró nem értette, miért ez a nagy csönd, de nem zavarta, hogy nem kell beszélni, a tengerparti nézelődéshez amúgy se tartozott hozzá, hogy bármiről is beszéljen az ember.

Fotó: 123RF

Ücsörgött tehát szó nélkül a tengerparton a fiatal tárcaíró és a szintén húszas éveiben járó lány. A lány a tengert nézte, a fiatal tárcaíró a lányt. Nem tartott ez olyan sokáig, mert a lány egyszer csak felpattant, megfésülte hosszú barna haját, majd elment, de az óriási hófehér fürdőlepedőjét otthagyta. Csak visszajön, gondolta a fiatal tárcaíró, ha másért nem, akkor az óriási hófehér fürdőlepedőjéért.

Nem kellett sokat várni, visszajött. Hozott két hosszú szárú, vékony üvegpoharat, benne jéghideg fehérborral. Azt, hogy jéghideg lehet a nedű, onnan tudta a fiatal tárcaíró, hogy a pára apró gyöngyökké változva kicsapódott a pohár oldalára. A fiatal tárcaíró elfogadta a bort, ahogy az illendő, meg is köszönte. Koccintottak, majd tovább üldögéltek csendesen egymás mellett.

A lány, miközben kortyolgatta a jéghideg fehérbort, továbbra is a tengert nézte. A fiatal tárcaíró viszont már nem tudta, mit nézzen, megzavarta ez a lány, akinek olyan szép barna szeme volt, amilyen szépet a fiatal tárcaíró még soha életében nem látott. Ekkor az a gondolata támadt, hogy tulajdonképpen a tenger küldte neki ezt az ajándékot. Akkor viszont, gondolkozott tovább a fiatal tárcaíró, biztosan nem veszi rossz néven, ha megcsókolja. A lány Nem vette rossz néven.

A naplementét már nem tudták megnézni, mert túl hosszra nyúlt a csók, de mindez semmiféle bánkódásra nem adott okot. Kezdett sötétedni. A lány összehajtogatta az óriási hófehér fürdőlepedőjét, és búcsúzás helyett csak ennyit mondott: – Nézd a part és a tenger találkozásának folyamatosan változó vonalát! Olyan, mintha valamit rajzolna a tenger. – Mit rajzol? – kérdezte a fiatal tárcaíró.

– Isten tekintetét rajzolja – mondta a hosszú barna hajú lány. A tárcaíró soha többet nem látta, ám ha később becsukta a szemét és a tengerre gondolt, néha eszébe jutott a lány, akinek olyan szép barna szeme volt, amilyen szépet a tárcaíró még soha életében nem látott.