„Hatalmas elismerés Király Leventének, aki ezzel a könyvvel emléket állít Ennio Morriconénak, aki egy igazi Mester volt, és akivel hatalmas öröm volt együtt dolgozni. Nagy zeneszerző volt, aki tehetségével több filmemet gazdagította. Igazán megilleti őt a tisztelet, hogy a nagyközönség jobban megismerhesse” – ezekkel a szavakkal ajánlja Jean-Paul Belmondo francia filmszínész a magyar olvasóknak azt a könyvet, amely érdekes történeteken keresztül mutatja be azt a kisfiút, akit az iskolában csodagyerekként tartottak számon, mivel hatévesen már zenét szerzett.
A kis Ennio az édesanyját mindig jobban szerette, ő ugyanis mindent elnézett gyermekének. Édesapjára ezzel szemben nagyon sokszor haragudott, amiért gyakran tanulással és szobafogsággal büntette. Morricone érzései édesapja halálakor változtak meg. Elmondása szerint akkor jött rá, hogy mindent, amit az életében elért, csak az édesapjának köszönhette.
„Amikor gyerek voltam, két vágyam volt: először orvos, majd később sakkozó szerettem volna lenni. Mindkét esetben ki akartam volna tűnni a saját szakterületemen. Azonban apám, Mario, aki hivatásos trombitás volt, másképp gondolta. Egy nap trombitát tett a kezembe, és azt mondta nekem: »Az egész családomat ezzel a hangszerrel tartottam el. Ugyanezt fogod csinálni te is a családoddal!« Beíratott hát a konzervatóriumba trombita szakra, és csak évek múlva kötöttem ki a zeneszerzés szakon. A zenei harmónia kurzust dicséretes eredménnyel végeztem el, és minden tanárom azt tanácsolta, hogy ebbe az irányba menjek tovább.”

Morricone tizennégy éves volt, amikor nagy fordulat állt be életében: édesapja megbetegedett, és helyette neki kellett beugrani trombitálni az éjszakai bárokba. Eleinte a megszálló német csapatok tisztjeinek, később az amerikaiaknak zenélt, akik élelmiszerrel és cigarettával fizettek, természetesen ez utóbbit is élelmiszerre cserélte a nehéz időszakban.
A kisfiú a nehézségek ellenére is remekül helytállt: éjszaka mint bárzenész és családfenntartó tevékenykedett, nappal pedig mint konzervatorista. Kissé kilógott a sorból azzal, hogy a hangszeres tudás mellett zeneszerzést, kórus- és karvezetést is tanult. Az ötvenes években pedig már hangszereléssel kereste a kenyerét. „Én annyira szerettem a zenét, hogy néha még enni is elfelejtettem. Mikor a család ebédelt, én mindig a zongoránál ültem és komponáltam. Még karácsonykor is szolfézst tanultam, mert édesapám, ha nem tetszett valami, mindig tanulással büntetett.”