Létrehozott egy kaput, amin át múlt, jelen, jövő összeért

Gyújtsunk Kátai Zoltánért egy gyertyát, és kérjük Istent: adjon lelkének örök nyugodalmat.

20190709,Kátai Zoltán koncertje Sárváron a Nádasdy-vár udvarán,Benkő Sándor,BS,Vas Népe Fotó: Benkő Sándor/Vas Népe

Nemrég beszélgettem vele új lemezéről. Az otthonában fogadott a párjával, aki már előre elmondta: ez lesz az utolsó interjú. Most értesültem Kátai Zoltán énekmondó halálhíréről. 66 évesen távozott, súlyos betegségben. Három éve interjúztam vele először, közös barátunk, a misztrálos Heinczinger Mika mutatott be neki Sződön, a Regejáró klubban. Kivételes embert ismertem meg, olyan előadóművészt, akinek színpadi és „civil” énje között semmiféle különbség nincs. Akinek volt már valami köze színpadhoz, pontosan tudja, milyen hőfokon, milyen áldozattal léteznek a világban, miképpen viszik keresztjüket az efféle emberek.

Amikor Kátai Zoltán eldalolta Debreczeni Szappanos Jánostól, hogy gyakran könyörögjünk, vitéz módon éljünk, az nem egy előadói attitűd, egy karakter, egy szerep volt. Nem volt műsor, nem volt produkció. Nem volt szórakoztatás. Valóság volt. Kátai Zoltán élete pontosan az volt, amit énekelt. Szerencsétlen egy szó vele kapcsolatban az előadóművész.

Fotó: Benkő Sándor/Vas Népe

Énekmondó volt, épp olyan, mint azok, akiknek énekeit mondta.

Sovány és meggyötört volt, amikor utoljára találkoztunk. Látszott rajta a fájdalom, amikor fáj minden mozdulat, fáj még a beszéd is. De a hangja ugyanolyan erővel zengett, mint bármelyik lemezén. A fájdalom nem vette el a hitét, nem vette el a meggyőződését. Nem beszélt sokat, de hát amennyire ismertem, nem is volt soha egy jópofáskodó szószátyár. Amit mondani akart, eldalolta Balassi, Tinódi, Szenczi Molnár Albert, Wathay Ferenc vagy a számtalan ismeretlen szerző szavaival, akik akkor is magyarul dalolva teremtettek újra és újra magyar költészetet, amikor a nyelvünk (és vele mindenünk) a pusztulás szélén állt.

Kátai Zoltánnak volt egy titka, amit legtöbbünknek nagyon nehéz elképzelni, pedig igazából mindnyájunkkal ennek kellene történnie már egy általános iskolai irodalomtankönyvtől is. Kátai Zoltán tudott utazni az időben. Pontosabban létre tudott hozni egy kaput, amin át múlt, jelen, jövő összeért. Mert amikor dalolt, jelen időben történtek meg a XVI. századi végvári harcok, a ’48-as szabadságharc, a nagy háború, egy XVII. századi karácsonyi mendikálás vagy református istentisztelet. Kátai Zoltán közvetlen összeköttetésben állt azokkal a korokkal, amelyekben ezeket énekelték, és azokkal az emberekkel is, akik ezeket énekelték. Erről a kapcsolatról ő éppen úgy nem beszélt, mint Istennel való kapcsolatáról. Egyszerre lehetett ez számára egy végtelenül személyes, ugyanakkor magától értetődő dolog. Túl azon, amit eldalolt, nem tartotta fontosnak vagy illőnek, vagy talán lehetségesnek sem, hogy ilyen titkokon spekuláljon. Kapott egy adományt, egy talentumot. Szólították, ő meghallotta a hívást, és elindult szolgálni. Most bevégezte szolgálatát. Gyújtsunk érte egy gyertyát, és kérjük Istent: adjon lelkének örök nyugodalmat.

És hallgassuk lemezeit. Nézzük meg a róla készült felvételeket. Hallgassuk énekeit. Soha ne feledkezzünk meg nagy énekmondónkról.

Mennyivel hatásosabb címe lett volna a nekrológnak: eltávozott az utolsó énekmondó, ugye? De egyrészt a gyász nem a hatásvadászat ideje. Másrészt nem, nem lehet az utolsó. Ha életében nem is volt tanítványa, legalább támadjanak követői. Ennek nem lehet vége. Éneket kell mondani. Nem lesz több olyan hang, mint az övé. Nem lesz több olyan ember, mint ő. De lehetnek még, és legyenek egyre többen, akik ezen az úton járnak. Akik lantot, kobozt, fidulát vesznek kezükbe, és éneket mondanak. Abban a pillanatban, amint az énekmondás megszűnik a Kárpát-medencében, abban a pillanatban megszűnik létezni Magyarország.