Szomszédok és számos színes év

Magánszínházat vezet, de lakberendezőként is megállná a helyét. Párjával, Sebők Péterrel 2007-ben alapította meg alkotó műhelyét, amely tíz éve Ivancsics Ilona és Színtársai néven működik. A mára legendássá vált Szomszédok című tévésorozat egykori szereplőjével, Ivancsics Ilonával beszélgettünk.

Művészként és művészeti vezetőként is dolgozik Fotó: Ben Ivan

– Először is boldog születésnapot kívánok! Jutott ideje a kerek évforduló megünneplésére?

– Persze. Felköszöntött a családom, és a kollégáim is nagyon kedvesek voltak. Készítettek nekem egy filmet jókívánságokkal, és egy fotóalbumot az elmúlt évekről. Meghatódtam. Sajnos most van időm elérzékenyülni. Az őszi évad elején még sikeresen bemutattuk a Kék Madár és az Életben maradtak című darabokat, aztán mi is leálltunk. Háttérügyeket, pályázati elszámolásokat intézünk, online verses esteket rendezünk, amelyek nemsokára felkerülnek az internetre. Folyamatosan terveket szövögetek, próbálok pozitív maradni – mint mindig –, és úgy tenni, mintha működne a színház. Ősztől az Újszínházban átvettem két szerepet. Most, hogy visszakerültem a kőszínházi létbe, látom, hogy 13 éve milyen terheket cipelek a saját színházamban magammal. Az Újszínházban jó érzés egy kicsit elkényeztetettnek lenni. A sajátomban művészként és művészeti vezetőként dolgozom, naponta száz problémával kell megküzdenem, miközben sokat utazunk vidékre játszani. Számos színes év van mögöttünk, sok teherrel, több telefon földhöz vágásával. Sebők Péterrel a szívünket-lelkünket beletettük a színházba. Ez a műfaj nem a meggazdagodásról szól, inkább misszió.

– Mennyit változtatott önön, hogy vezető lett?

– Nagyon sokat. Azelőtt a kőszínházakban kiírták a próbatáblára a feladatomat, követtem a rendezői instrukció­kat, és eljátszottam a szerepet, amit kértek. Vezetőként néha olyan kollégákkal kerültem konfliktusba, akikkel azelőtt együtt álltam a színpadon, ami aztán nagy lelkiismeret-furdalást okozott. Meg kellett tanulnom nemet mondani és határozottnak lenni. Mint a színészeknek általában, nekem is fontos, hogy szeressenek, de ma már tudom, hogy nem kell, hogy mindenki szeressen. Kontrolláló voltam, mindent én akartam csinálni, felügyelni. Azt is meg kellett tanulnom, hogy bizonyos feladatokat rábízzak másokra. Jó ideig azt hittem, hogy 24 órát tudok dolgozni, de tavaly kiderült, hogy nem. Kimerültem, ezért Péter kivett a darabokból, és több hónapos pihenőre kényszerültem. Viszont amikor visszatértem, elkezdtem rendezni. Eddig két darabot állítottam színpadra, Móricz Magyar mesék című darabját és a Kék Madár zenés előadást.

Ivancsics Ilona művészként és művészeti vezetőként is dolgozik
Fotó: Ben Ivan

– Nagy kihívás ma magánszínházat alapítani, fenntartani?

– Igen. Most a pályázati támogatásokból tartjuk fenn magunkat, s mivel március óta nyolcvan előadásunk maradt el, a tartalékokból élünk. Ma már csak megszállott emberek alapítanak magánszínházat. Én azért csinálom, mert ehhez értek, ezt szeretem. És a kerthez. Idén rengeteget kertészkedtem. Szentendrén nagy kertünk van, több magaságyással, biokertész vagyok, mérgek nélkül sok mindent megtermelek magunknak. Igyekszem egészségesen élni. Nemrég elkezdtem a Pilisben nordic walkingozni. Végtelenül hálás vagyok a barátnőmnek, aki elhívott.

– 18 éves koráig Nagybajomban élt. Mikor döntötte el, hogy színésznő lesz?

– Nagybajomban jártam színjátszó körbe, versmondó versenyekre, néptáncolni. Aztán Kaposváron nyelvtagozatos gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat. A szüleim tanári pályára szántak, ezért a tanítóképzőbe is jelentkeztem. Anyukám örült, hogy felvettek a színművészetire, édesapámnak viszont egy ideig nem mondtam meg, mert neki rossz véleménye volt a színészekről. Később már büszke volt rám, bár soha nem látott színpadon, szerintem még a Szomszédokban sem. Sosem értettem, hogy miért nincs tévéje, ma már értem.

– Hogy érezte magát a főiskolán?

– Mint a vidéki kislány, akit kilőttek a holdra. Az osztálytársaim főiskola előtt már jártak stúdiókba, jóval előrébb tartottak, mint én. Szenvedtem a helyzetgyakorlatokkal, az első félévben ki akartak rostálni. Folyamatosan próbáltam leplezni a zavaromat. Sokszor csak a hit segített, ami nekem nagyon sokat jelent. Amikor Molnár Ferenc egyfelvonásosait kezdtük el próbálni, akkor történt valami, és beindultam! Azok nagyon tetszettek. A főiskola után az osztályfőnökünk, Való Péter azt mondta: „Ilike, vidéken rengeteget játszhat, menjen Kaposvárra”. Mondtam, dehogy megyek, onnan jöttem! A József Attila Színházba szerződtem, ahol tíz évet töltöttem el, majd utána szintén tíz tartalmas évet Sopronban.

– A Szomszédok című tévésorozatban 13 évig játszotta Vágási Jutka, ének–rajz szakos tanár szerepét. Hogyan került a sorozatba?

– Főiskolásként Zsurzs Évával forgattam a Különös házasság című tévéfilmet, és a gyártásból valaki beajánlott Horváth Ádám rendezőnek. Akkor a József Attila Színházban kollégám, Fehér Anna mesélte, hogy ő már bekerült a Szomszédok szereplőgárdájába. Nagyon irigyeltem! Miután Horváth Ádám felkért a szerepre, egy nap gondolkodási időt kértem. Utána hosszú évekig emlegette, hogy nem akartam elvállalni a szerepet, ami persze csak játék volt, mert érdekelt a feladat. A sorozatnak köszönhetem, hogy Szentendrére költözhettem, valamint azt is, hogy sokan megismernek. Mellette ott volt a színház, más feladatokkal, így emberileg és művészileg is egyensúlyba került az életem.

– Sok munkát hozott a sorozat?

– A Szomszédok után nem kaptam filmszere­pet, bár nem is rajongtam a filmezésért, akkor is a színház érdekelt. A Szomszédok sorozatbeli Nemcsák Károllyal, „Ferivel, a férjemmel” évekig közös estünkkel jártuk az országot. A sorozat miatt beskatulyáztak, amiből az ember kikerülhet úgy is, hogy vár a sült galambra, vagy azt mondja: „Jó, ismert színész lettem, akkor meglovagolom ezt a hullámot”. Én felhasználtam a népszerűségemet a színházalapításkor. Nincs bennem hiányérzet, hiszen művészeti vezető feladataim mellett remek előadásokban is részt vehetek. Jól vagyok. Hála Istennek hat év után a fiam is hazatért Angliából, ahol fotósként dolgozott. Ő a háttérben, a kamera másik oldalán érzi jól magát. Boldog vagyok, hogy idén együtt ünnepelhettük a karácsonyt.

[embed]https://www.youtube.com/watch?v=thfYkuktM_4&feature=youtu.be[/embed]