Jászsági vagyok, Jászberényben születtem, s Jászfelsőszentgyörgyön laktam. A családom életét átszőtte a zene szeretete, nagyon kevés rokont tudok említeni, aki nem volt muzsikus. Két generációt tudok felidézni: anyai nagyapám brácsás, apai nagyapám prímás volt, édesanyám hegedült, édesapám pedig klarinétozott. Nagybátyáim a cimbalmot és a nagybőgőt választották.
Kezdeti zenei oktatásomat – ahogy illik – autodidakta módon a család vállalta magára. A leckék kezdetének minden pillanatára emlékszem, ötéves koromban nagyapám egy manapság ritkának számító „nyolcados” hegedűvel lepett meg, kezembe adta, és rögtön munkához is láttunk. Elkezdte mutogatni a fogásokat, s nem sokra rá már nóták is megszólaltak a kis hangszeremen. Egy év elmúltával a házunk előtti kispadon kaptam már helyet: nagyon sok családnál volt bevett szokás, hogy kiültek a lócára, és együtt muzsikáltak. Ettől kezdve elköteleződtem a zene mellett: szüleimnek köszönhetően a ’80-as évek elején felkerültem általános iskolába, Budapestre. Ezt követően a Szent István Gimnázium zeneiskolájában tanulhattam, majd felvettek az akkor jó nevű KISZ Központi Művészegyüttes Rajkó Zenekarába. Tanárom az a Farkas „Faresz” Gyula volt, aki a zenekar alapítójaként, a színpadi cigányzene megteremtőjeként zenészgenerációkat nevelt, és indított el a hírnév felé. Jövendő pályámra is hatással volt, hogy még személyesen tudtam tőle nap mint nap tanulni.

Fotó: Váradi Levente
Az ott töltött évek meghatározók voltak ugyan számomra, de azért kis hiányérzetem is támadt, s a sokoldalú fejlődés igényével a klasszikus zene felé fordultam. 1987-ben – zenész nagybátyámnak köszönhetően – a Bécsi Konzervatóriumban folytathattam képzésemet Balog Viola professzor irányításával. A tanárom egykor a világhírű erdélyi magyar hegedűművész, Ruha István tanítványa volt, így a bécsi klasszikus tanítási módszerben és a közép-európai zenei hagyományokban is otthonosan mozgott. A későbbiekben „Pista bácsival” is megismerkedtem, aki megtisztelt barátságával.
Visszatekintve pályafutásomra, a tudásom legjavát a „zene fővárosában” szereztem. Jóllehet a Rajkó Zenekarban is viszonylag magas volt a követelményszint, s dicséretben is bővelkedtem, de az új helyemen szinte elölről kellett kezdeni a tanulásomat. Tanárnőm – játékomat hallgatva – szembesített először a valósággal, finoman, de érthetően: „Jó, de se nem tiszta, se nem hamis”. Először nem is értettem a megjegyzését, de a saját játékával támasztotta alá szavait. Kőkeményen vezetett vissza az alapokhoz, s egy olyan rendszert épített fel számomra, ami megfelelt a híres bécsi szintnek. Igen, minden tanszakon Bachtól a bécsi klasszikusokig az oktatóim nagyon értették e korszakokat, s pedagógiai ismereteik birtokában tovább is tudták adni tudásukat a tanítványaiknak. Az alapos munka meghozta az eredményét: a második évben már a bécsi kerületek versenyét nyertem meg, így a kritikák mellett sikerélményben is lehetett részem. Később hangversenyekre is felkértek, például az osztrák főváros legendás zenei központjában, a Musikvereinban Bach-partitát játszhattam. Balog tanárnő készített fel a bécsi zeneakadémiai felvételimre, ahol a sikeres vizsga után Sivó József, magyar származású professzor, a Bécsi Filharmonikusok koncertmestere lett a mentorom. Az oktatásban nagy szerepet kapott a kamarazenélés, a kötelező tanrendben trió és kvartett egyaránt szerepelt. Itt is Bach triószonátáit, Mozart vonósnégyeseit említhetem, s a közös munka elismeréseként jegyzem meg, hogy akikkel együtt muzsikáltunk, azokkal mind a mai napig tartom a kapcsolatot.