„Az irodalomtörténész munkája soha nem az örökkévalóságnak szól. Csak a szépíró léphet át évszázadokat” – írja Vasy Géza összegyűjtött írásainak egyikében – „de” vagy éppenséggel „és”, ennek ellenére rendületlenül írja és rakja össze néhol a személyességet kidomborító, néhol tanulmányértékű, irodalomtörténeti mélységű írásait.
A kissé fura fülszöveggel ellátott kötet több részre tagolódik: az első fejezet teljes egészében Illyés Gyuláról szól, a második 20. századunk nagyjairól, a harmadik részbe a szerző köszöntőket és alkalmi írásokat válogatott, a negyedikben a Szerelmes szülőföld című vallomásos önéletrajz kap helyet, a kötetet pedig takaros elsőmegjelenésihely-lista zárja. Vasy Géza egy korábbi kötetét szerkesztettem már, és ott is megfigyeltem azt, amit ebben a kötetben is észre lehet venni: nagyon komoly szakirodalmi és hivatkozásapparátust hoz munkába a szerző a látszólag legjelentéktelenebb probléma megvilágítása érdekében is, és olyan magabiztosan mozog az életművek erdejében, olyan tudással köt össze első ránézésre mind időbeli, mind tematikai szempontból távolinak tűnő pontokat, szövegeket, ami imponál az olvasónak, de ezenfelül, az asszociációkból adódóan, az átlagosnál nagyobb befogadói élményt biztosít. A személyesség pedig, amelyik tudományos szövegekben néha elég zavaró tud lenni, itt szervesen beépül az esszékbe, tanulmányokba, mindig alárendelődik a szövegek témájának és nem hat zavaróan.
Mindezekből következik, hogy az irodalomelmélet legújabb eredményei nem feltétlenül jelennek meg a kötetben, de emiatt sincs hiányérzet az olvasóban: a kutatott időszak (20. századi magyar irodalom) szolgál ugyanis annyi történeti hozadékkal, hogy az mindenféle elméleti filozofálás nélkül érvényes tanulságokat kínál. Ehhez jön még az emelkedett stílus, és máris meglehetősen pontos képet kaphatunk Vasy Géza munkásságáról.
Én azért is szeretek irodalomtörténeti munkákat olvasni, mert biztos lehetek benne: mindig találok olyan szövegeket, amilyenekre saját olvasásaim során – legyenek azok bármennyire gondosak is – nem bukkantam, bukkannék rá. Így jártam Illyés Gyula Naplójegyzetek 1929–1945 című munkájával, amelyben meglepődve olvastam az alábbi, Vasy Géza által is kiemelt sorokat egy évvel Erdély 1940-es részleges visszacsatolása utánról (amikor Illyés látogatóba ment oda): „Arcmardosó hidegben lépegetünk Tamási Áronnal, óriási kucsmánkat majdnem az orrig lehúzva. Boldog ő is, a járása mutatja. Minek örül? Tudom, hasztalan kérdezném. Az utókor, remélem, nem fogja érteni ezt a mondatot, nem lesz újdonság neki ez az érzelem, hanem megszokott lesz: megyünk és örülünk Erdélynek, mintha személyes tulajdonunk volna. Akinek a tüdeje gyönge, menjen a Tátrába, akinek a magyarsága, jöjjön Erdélybe.”
