Sebes Gábor publicista, a rendszerváltás utáni XII. kerületi polgármester, Budafok–Tétény egykor volt önkormányzati képviselője A Nagy Imre-mítosz címmel, Mese a jó kommunistáról alcímmel írt könyvet. Bevezetőjében vall arról, miért született a kötet, amely vállaltan mások kutatásaira, publikációira támaszkodik. A szerző XXII. kerületi képviselőként, egy megemlékezésen szembesült azzal, hogy Nagy Imre mint belügyminiszter felügyelte a német nemzetiségűek kitelepítését, s a tervezett ötszázezer főből 180 ezret ténylegesen deportáltak. Addig (sokakkal egyetemben) Sebes Gáborban is az a kép élt a „mártír miniszterelnökről”, amit Romsics Ignác ekképpen foglalt össze: „Én Nagy Imrét a XX. századi magyar történelem egyik hősének tartom. Részben azért, mert nehéz lelki tusa után a forradalom mellé állt, részben pedig azért, mert elveiért vállalta a mártírhalált. Ezáltal a magyar szabadság és függetlenség ügyének szimbólumává magasodott.”
E hamis, hazug mítosszal igyekszik leszámolni a szerző, bemutatva Nagy Imre valódi arcát: az NKVD-s besúgót, Vologya fedőnéven, aki 1936-ban felvette a szovjet állampolgárságot, s nem mondott le arról sosem, a koalíciós partner kisgazdák egyik szétverőjét, a padlássöprést levezénylő minisztert, a Központi Vezetőség osztályvezetőjét, aki 1951-ben szorgalmazta Kádár letartóztatását, aki 1953-ban miniszterelnök-helyettesként felszólította az országgyűlést Sztálin emlékének törvénybe iktatására.
Aztán 1956-ban „elrendelte a statáriumot, amelyre hivatkozva elfogott szabadságharcosokat végeztek ki helyben, nem tiltakozott a szovjet csapatok bevetése ellen, sőt október 25-én újabb szovjet hadosztályok Budapestre rendelését kérte, és miniszterelnökként nem lépett fel a sortüzek megakadályozása érdekében, amelyeknek október 29-ig kb. 220 ártatlan személy esett áldozatául” – idézi Horváth Miklós történészt Sebes Gábor.
Érdekes adalék a politikus jellemzéséhez a következő Nagy Imre-levélrészlet: „A Rákosi-féle zsidó klikk nacionalistább akart lenni a magyaroknál, és ezzel rendkívül súlyos károkat okozott az országnak.” Fontos kitérő a könyvben az antiszemitizmus kérdésköre, lévén az folyamatos (és alaptalan) baloldali vád a polgári kormányokkal szemben. A szerző Ungváry Krisztiántól hoz idézetet a terrorról: „És ebben a pillanatban összemosódik a zsidókitelepítést 1940-ben már Hitlertől is kérő főantiszemita Teleki Pál, a zsidótörvényeket egyre radikálisabban követelő parlament és az árral szemben úszni próbáló mérsékelten antiszemita Kállay Miklós. Védelemnek nevezni azt, ami a magyar zsidósággal 1941 előtt történt, nem más, mint blaszfémia.”
