Törőcsik Mari: Isten a tenyerén hordozott

Temesi László emlékezik Törőcsik Marira.

Elszállt a madárka. Egy elbűvölő, rabul ejtő, törékeny madárka. Magával vitte tisztaságát, naivitását, gyermeki mosolyát, csábító pillantását, dühét és derűjét, önfeledt boldogságát és bánatát. Mindenét, ami ő volt, itt, ezen a bolygón, a legnagyobb forgószínpadon…

Törőcsik Mari szeretett repülni, felemelkedni, bejárni a földi légkör magaslatait, ahová legtöbbször magával vitt bennünket, mi pedig – nézők – örömmel szárnyaltunk vele együtt.

A nemzet színészét egy kopott, falusi körhinta repítette a magasságokba, a végtelenbe, a világhírnévbe. Csak pörgött, pörgött rajta önfeledten, majd’ beleszédült a játékba. Alig húszévesen hódította meg a világot. Olyan természetességgel, teli életkedvvel, lángoló szerelemmel repült a hintán, hogy egyik ámulatból a másikba estünk. Mintha a filmvászonra született volna, pedig a filmművészettől jó messze, egy kis faluban, a Heves megyei Pélyen látta meg a napvilágot. Oly távol a világot jelentő deszkáktól és kameráktól, hogy nem sokon múlt, hogy sose ismerjük meg ezt az istenáldotta tehetséget.

A nagyapa falusi mozijában érintette meg a film, de arra sohasem gondolt, hogy egyszer ő is felkerül a vászonra. Onnan, a távoli Pélyről, azt se tudta, milyen út vezet a színészmesterséghez. Véletlenül talált rá erre a rögös útra… Középiskolásként éppen vonaton utazott, amikor az egyik állomáson felszállt mellé egy fiú, akit bemutattak neki a barátai, és akiről hamar kiderült, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett dramaturgként. Ezt a szót se hallotta addig soha. „Milyen az élet, nem is tudtam a főiskola létezéséről, a következő évben mégis a színművészetire jártam” – említette meg egy interjúban. Egy év múlva pedig már ráülhetett a világ egyik leghíresebbé vált körhintájára… A gyorsan jött világhírnév óta szinte minden nyilatkozatában megjegyezte, hogy a pályája egészen kivételes és szerencsés módon indult.

Talán nem annyira közismert, de a Körhinta rendezője, Fábri Zoltán igen sokáig kereste filmje női főszereplőjét. Olyan sokáig, hogy az író, Sarkadi Imre már le is mondott róla, hogy műve megelevenedik. Próbafelvételek sorát készítették főiskolásokról, kezdő színészekről és civilekről, de senki se vált be. Töröcsik Mari, az akkor még csupán másodéves főiskolás a visszaemlékezések szerint a felvételen szinte mindenkinél haloványabbnak tűnt, csak a vetítőben „fedezték fel”. Az író és a rendező ott látta meg benne a jövendő színészt. Fábri így emlékezett a pályakezdőre: „Bejött a szobába, és a karosszék szélére ült. Mint a madár, készen a menekülő repülésre. Bármit kérdeztem tőle, halkan, rövid tőmondatokkal válaszolt. Feszültsége majdnem olyan volt, mint a nyugalom.” A madár tehát kirepült a kalitkából, és igen messzire szállt, olyan messzire, amelyről egy kezdő színész csak álmodhat.

Törőcsik Mari 1955-ben, mindössze húszévesen robbant be a köztudatba, pillanatok alatt megismerte a világ, a filmszakma, mégsem szédült bele a nagy körforgásba, pedig már a díjátadó gálán új csillagként, világsztárként ostromolták a leghíresebb külföldi producerek és filmrendezők, ő azonban a földön maradt, méghozzá magyar földön! Azt vallotta, nem filmsztár, hanem színész akar lenni, amihez inkább színház kell, mint kamera… Mindent meg is tett érte, és színész lett, méghozzá az egyik legnagyobb! Így beszélt erről: „Hiába számítottam filmszínésznek, meg kellett tanulnom a színészmesterséget, hogy a színpadon létezhessek, mert színház nélkül nem színész az ember, legfeljebb filmsztár.”

Persze, a filmsztárságot sem úszta meg, jóval a Körhinta sikere után is több díjnyertes alkotásban mutatta meg kivételes tehetségét. Például a Szerelemben, az Édes Annában, a Vasvirágban, a Szamárköhögésben vagy a Déryné, hol van?-ban. De a színpadon is szárnyalt a Rómeó és Júliában, a Szent Johannában, A fösvényben, A Kurázsi mamában, az Iván, a rettentőben, a Vízkereszt, vagy amit akartokban, a Szent György és a sárkányban, a Naphosszat a fákonban vagy a Mein Kampfban. Otthonosan mozgott színpadon, filmvásznon egyaránt. Játszott gyermekien tiszta, szolid kislányt, ravasz intrikust, szerelmes nőt, megkeseredett özvegyet, kacér hölgyet, úri dámát. Énekelt és táncolt is, bármit megcsinált, amire kérték. Ezerarcú volt, sokszínű, aki a színészi mesterség legszélesebb spektrumában jeleskedett. Szinte valamennyi szerepében nagyot alkotott. Fiatalként, ha kellett, elhitette velünk, hogy öreg, idősként, hogy fiatal, zárdai neveltetése ellenére, hogy hivalkodó madame vagy dizőz. Drámai és vígjátéki szerepekben egyaránt kiválót nyújtott. A legnagyobbak közé tartozott – pedig, mint tudjuk, véletlenül lett színész. Ha azon a bizonyos vonaton nem utazik…

„Engem a tenyerén hordozott az Isten” – ezt is gyakran mondogatta, meg azt is, hogy pályáját kezdhette volna rossz filmben is rossz rendezővel, és akkor lehet, hogy örökre eltűnik a süllyesztőben. De szerencsésnek érezte magát azért is, mert a színházi munkájában a legnagyobb rendezők és színészek segítették fejlődését, akik mindig vigyáztak rá.

„Én soha nem éltem át, hogy nem kellek – fogalmazta meg gondolatait –, mert amikor nem kellettem a kritikának, kellettem a közönségnek és a mestereimnek. A szeretet végigkísért a pályámon! Amikor évekkel ezelőtt visszatértem a klinikai halálból és lábadozni kezdtem, akkor valóban éreztem az egész ország felém áradó szeretetét.” Azóta is sokat betegeskedett, sokat volt kórházban, hosszasan ápolták velemi otthonában, de soha nem adta fel, szívóssága, élethez való ragaszkodása újra és újra színpadra állította. Látszott rajta, hogy meggyengült, de hite, színház iránti olthatatlan szerelme átlendítette a nehézségeken.

Isten valóban kegyes volt hozzá, hiszen többször is visszatért a halál torkából, és mindig új erőre kapott, akár egy főnixmadár. Csodáltuk ezekért az „alakításaiért” is.

A madárka most végleg elszállt, de nem tud olyan messzire repülni, hogy ne maradjon velünk mindörökké…

Fotó: Nemzeti Színház

Törőcsik Mari

(1935. november 23., Pély – 2021. április 16., Szombathely)

A Nemzet Színésze, kétszeres Kossuth-díjas, Kossuth-nagydíjas, kétszeres Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, hogy csak párat említsünk kéttucatnyi elismerése közül. Az 1955-ben készült Körhintától kezdve szerepelt filmen, Cannes-ban 1976-ban megkapta a legjobb női alakítás díját a Déryné, hol van? című filmben nyújtott alakításáért, amelyet férje, Maár Gyula rendezett. Számos hazai és külföldi filmfesztiválon kapott elismerést és életműdíjat.

1958 és 1979 között a Nemzeti Színház színésze, az 1979/80-as évadban a győri Kisfaludy Színházban (ma a Győri Nemzeti Színház) játszott és volt művészeti vezető. 1980-tól egy évtizeden át a Mafilm társulatának a tagja. 1990-től a szolnoki Szigligeti Színházban játszott. 1993 és 1996 között a budapesti Művész Színházat igazgatta. Docensként tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 2002 óta újra a Nemzeti Színház tagja lett.

2008-ban egy kórházi rutinvizsgálat közben összeomlott a vérkeringése, a szíve megállt, kómába esett, de napok után, csodával határos módon tudata, emlékező- és mozgásképessége visszatért. A 2009-es Magyar Filmszemle megnyitóján elmondta: „Nagyon messziről jövök. De visszajöttem!”

Díjai:

Farkas–Ratkó-díj (1958)

Balázs Béla-díj (1959)

Jászai Mari-díj (1964, 1969)

Érdemes művész (1971)

Kossuth-díj (1973, 1999)

SZOT-díj (1975)

Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál: Legjobb női alakítás díja (1976)

Chicago: legjobb női alakítás díja (1971)

Karlovy Vary: Legjobb női alakítás díja (1972)

Taormina: Legjobb női alakítás díja (1977)

Kiváló művész (1977)

Pro arte díj (1981)

Magyar Művészetért-díj (1989)

Országos Színházi Találkozó legjobb női alakítás díja (1991)

Déryné-díj (1993)

Salernói 50. Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakítás díja (1997)

Madridi Nemzetközi Filmfesztivál legjobb női alakítás díja (1997)

Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1997)

Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1995)

A Nemzet Színésze (2000)

Gundel művészeti díj (2002)

Súgó Csiga díj (2002)

Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) – Legjobb színésznő (2002)

Prima díj (2003)

Európa-díj (2004)

Budapest díszpolgára (2005)

Hazám-díj (2006)

Jubileumi Prima Primissima díj (2007)

Páger Antal Színészdíj (2008)

Blikk – Az év művésze (2010)

Szent-Györgyi Érem (2012)

Nemzet Művésze (2014)

Kölcsey-emlékplakett (2015)

Újbuda díszpolgára (2016)

Magyar Művészeti Akadémia Nagydíja (2017)

Velem díszpolgára (2018)

Mága Zoltán – Budapest újévi koncert – Gáladíj (2019)

Kossuth-nagydíj (2019)

Vas megye díszpolgára (2019)

Magyar Toleranciadíj (2020)

Széchenyi-örökség Okmánya (2020)

Életműdíjak:

Sorrento (1971); Karlovy Vary (1978); Cannes, Mandragora-díj, (1983); Magyar Filmszemle (1994); Trencsén-Tepplitzi Nemzetközi Art Filmfesztivál (1998; Várna (2000); VOXcar (2004); Színház Kritikusok Céhének Életműdíja (2011) ;Magyar Operatőrök Társagának Életműdíja (2015); Szenes Iván-életműdíj (2016)