Mert itt aztán indokolt a szólás, hogy azt csak az Isten tudja. S az ember csak keresi rá a szavakat. Nem tudatlanságában, hiszen képzettársítása aztán bőven akadhat – de úgy általában mégis.
Képzettársításként adva van legelőször is talán a világzene, a world music fogalma – a Klebelsberg Kultúrkúria az MRP koncertjét beharangozó programajánlója például eljátszott ezzel a meghatározással is. Teljes joggal.
Aztán itt van a különösen szofisztikált fúziós zenék világára megalkotott szakkifejezés, a crossover produkció fogalma is, amelynek ennyi zenei határjárást érzékelve szintén indokolt lehet a használata.
Csak az Isten tudja, mi lehet ez
De alapvetően az MRP új zenei iránya végtelen teret ad a szabad zenei asszociációknak. Én magam néha azt éreztem, hogy a Mahavishnu Orchestra vagy Mike Oldfield világába is áttűnnek egyes hangulatok. Persze bejöttek a medieval music óriásai is, a Blackmore’s Night vagy a Faun is – ezt a középkori hangulatú zenék leírására kitalált szakkifejezést ugyanakkor szerintem itt és most kivételesen nem szabad lefordítani, mert akkor elveszít valamit a varázsából. Nem szívesen írnám le ugyanis az MRP mostani zenéjéről, hogy holmi középkori időkre fókuszálna a figyelme, hiszen ezzel épp a kortalanság varázsát vennénk el tőle.
Magyar közegben Lajkó Félix zenéjének esszenciája csakúgy megjelenik számomra Bársony Bálint tárogatójátékát hallva, ahogy Lovász Irén transzcendens irányokba eljutó csodás népdaléneklésének szelleme – ezen belül is a leginkább talán a Hortobágyi Lászlóval közösen jegyzett, Világfa című albumának világa. A népdalokhoz való transzcendens és egyben dzsesszes viszonyulást figyelembe véve könnyen adja magát persze képzettársításként egy új sztár, Szász Veronika (Veni) munkássága is.
De itt van a lehetséges asszociációk körében a Bartók zenéjét csodásan megidéző korai Panta Rhei vagy a kései Mini is. Vagy a Both Miklós gitározásával megbolondított Napra-hangzás is. Vagy a legfrissebb produkciók közül: az Indulj el egy útont eljátszó Fókatelep Oláh Annamáriával vagy az Embersólyom című friss dalával megint óriásit alkotó Kátai Tamás, a Thy Catafalque mindenes zenei zsenije.
Hogy mi volna hát ez? Minden is – ahogy a székely ember mondja a viccben. S ezt a mókás kitételt itt is nyugodtan a magunkévá tehetjük. Azzal a megszorítással, hogy az MRP zenéjében úgy kerül elénk „minden is”, hogy ennek hatására nem zűrzavar keletkezik, hanem egy ősi rend diadalmaskodik, amelyben minden mindörökre egy és ugyanaz marad.
És akkor még itt van valami, amit nem szabad elfelejteni: vagyis hogy a most felsorolt lehetséges példákhoz képest a MRP zenéje döntően instrumentális, s ez még akkor is igaz, ha a Levédia egyik leginkább sikervárományos felvétele épp a Hidász Tamás énekével megemelt De szeretnék az égen csillag lenni című dal, amelynek előadása a mostani koncertnek is az egyik fénypontja volt.
Az a tény ugyanis, hogy ez a zene instrumentális zene, most nem egyszerűen technikai jellegű leírása egy helyzetnek, hanem az MRP zenei hatásának leglényege felé vezető körülmény. Egyszerűen más a varázslat értelme akkor, ha a dalok csak Bálint tárogatóján megszólalva mutatják meg magukat minden ének nélkül. Úgy, hogy közben – ha tetszik – ki-ki legbelül, de akár fennhangon is eldúdolhatja a dalok szövegét is. Ahogy ez az Erdő mellett estvéledtem című dal előadásakor, a koncert fináléjában sokakkal meg is történt.
Magyar varázslat: megtartó erejű örömhírt átadni
A szöveg nélkül megszólaló dalok hatása így valamiféle sejtelmességet kölcsönöz a produkciónak. Valami olyan módon, mintha hermetikus tanításokat adnának át nekünk – nem kimondva a kimondhatatlant, csak megüzenve nekünk a megtartó erejű örömhíreket mindenféle ősi instrumentumokkal. Ez persze nem jelenti azt, hogy a koncerten az emberi hang ne játszana kiemelkedő szerepet: de a vokálozás az MRP világában a legtöbbször az emberi énekhangnak valami szavak nélküli megszólaltatása, amiben különösen a zongora mögött ülő Elek Norbert a nagy mester.
Amit a szöveg nélkül éneklés keretei között elő lehet adni, azt ő folyamatosan előadja: hol dúdolva, hol dünnyögve, hol csujogatva, hol kurjantgatva.
Annak örömére is ujjongva, amit az MRP minden egyes koncertjén végrehajt, s amit péntek este is végrehajtott a Klebelsberg Kultúrkúriában. Annak örömére, hogy nincs annál nagyobb művészi tett, mint amikor egyszerre megőrzünk, de közben újjá is teremtünk egy hagyományt. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: hogy az MRP-ről szólva nem a műfaji meghatározás a lényeg, hanem az élmény körülírása. Az pedig könnyűszerrel végrehajtható. S erre már bárkinek lehetnek szavai.
Az én két szavam erre az átszellemültség és az öröm. Ami olyan hatásfokon működik, hogy az ember szeme sarkába gyakorta egyszerűen csak beszöknek a könnyek tőle. Senki ne kérdezze meg, hogy hogyan fér össze egy adott koncert érzelmi háztartásában a meghatottság könnye az ujjongó öröm kurjongatásaival, de összefér.
Az örömteli kurjongatást persze még ezer módon megtámogatta ez a nagyszerű este: így például az is lélekemelő volt, amikor két nagyszerű táncművész: ifj. Zsuráfszky Zoltán és Hetényi-Kulcsár Klára – a Magyar Állami Népi Együttes két kiváló tagja – is a színpadra perdült, hogy tánccal ékesítse a zenei bravúrmutatványokat. Legyen elég ehhez annyi, hogy aki aznap este látta Hetényi-Kulcsár Klára az MRP Üveges tánc című dalára előadott táncát, az onnantól fogva másként viszonyul a borospalackokhoz.
