28°C Kornél, Soma 2022. július 3. 
Ahogy érkezik a közönség, lassan lehűl a forróság a Magyar Rhapsody Projekt szabadtéri koncertjének helyszínén. Már látni a zenészeket, beszélgetnek, készülődnek. Aztán alászállnak a színpad alá vezető lépcső mélységeibe.
Amikor előjönnek, már ünnepi díszekbe öltözve lépkednek. Magyaros viseletben vannak, már első ránézésre is az évszázadokkal ezelőtti magyar világ előtt tisztelegnek.
https://www.youtube.com/watch?v=-JwkN-4HMug
És itt jön az első csapdahelyzet, amit most együttes erővel elkerülhetünk. Nem, ez a produkció a zenészek színpadi megjelenését részben, de csak részben megcáfolva éppen hogy nem a pagan folk vagy a medieval music zenekritikai varázsszavaival jellemezhető világba vezet. Amit mondjuk nemzetközi színtéren a Blackmore’s Night, a Corvus Corax vagy a Faun, a magyar szcénában pedig a The Moon and the Nightspirit képvisel. A Twin Peaks nyelvén szólva tehát a baglyok most sem azok, mint aminek látszanak. És ez fontos felismerés – ráadásul egybevág azzal, ami a Magyar Rhapsody Projekt kapcsán egyébként is a legfőbb tudnivaló: nem szabad, mert nem lehet őket beskatulyázni. Se első látásra, se sokadik hallásra.
A nézőtéren szóróanyagok hirdetik a banda új lemezét, a Levédiát. Tudjuk tehát, hogy számukra most valami új van születőben. Minden új lemez egy új világ. De ez számukra annyira új, hogy azt el sem lehet mondani. De közben önazonos – és az első, magyar komolyzenei klasszikusokat feldolgozó lemezükkel megkezdett utat – egy szépséges kanyart bevéve ugyan, de – mégis csak jól felismerhetően folytató. S hogy mi ez a kanyar, amit most bevesznek? Magukat a népzenei motívumok inspirációinak még inkább átadva?
A koncert első számai nyomán ez is teljesen világossá válik. A zenekar frontembere, Bársony Bálint tárogatóján megszólal a Boldogasszony anyánk instrumentális feldolgozása. Aztán a Kossuth-nóta következik. Kezdjük azzal, hogy sokaknál ez a koncertkezdés sajnos már kiüthetné a biztosítékot. De akkor – rögtön a tracklist adta feladvány megfejtéséül – hadd jöjjön a következő csapda leírása, amit el kell kerülnünk. Mert ne higgye senki, hogy ez valami kiszámítottan kurzusbarát gesztus kívánna lenni.
A minden szépségesen magyar szellemi inspirációt a nemzeti giccs kategóriájába sorolni kívánók kedvéért elmondom, hogy mi is volna ez valójában. Hogy ezt ők is megértsék, felidézem két koncertélményemet. Mert fontos, hogy értsék. Azt kívánom ugyanis nekik, hogy ez az album, a Levédia hozzájuk is érjen el. Legyen minden magyar közös kincse. Pártállástól és ostoba előítéletektől függetlenül.
Nos, az egyik élmény színtere a mára már nem létező Petőfi Csarnok. Eric Burdon koncertje. Ahol természetesen a banda valamikor kötelezően el kell, hogy játssza az Animals örök érvényű slágerét. Mert nincs más választásuk. Ezredszer is meg kell, hogy jelenjen a színpadon A felkelő nap háza (House Of The Rising Sun). És persze megjelenik: de úgy, hogy már legalább három-négy perce tart a szám, amikor rájössz arra, hogy ez már az. Mert úgy tudják megőrizni az ihletet, hogy az ismert melódiát teljesen szétszedik, darabokra cincálják, s aztán lassan, szinte észrevétlenül összerakják.
(Spotify, Deezer, Tidal, Apple Music, Youtube Music)
A másik ilyen koncertélményem pedig egy szilveszteri Kistehén-koncert a Gozsdu Klub alagsori koncerttermében. Ott, amikor épp eljött az éjfél, Kollár-Klemencz László átadta a terepet a banda nagyszerű gitárosának, Bujdosó Jánosnak, aki óvatos rögtönzésekkel fűszerezve épp időben eljátszotta a Himnuszt. A bulinegyedben voltunk, ami aztán tényleg nem az a hely, ahol a multikultúra tömegei sok esélyt adnának a Himnusz énekléséhez tartozó jogos meghatottságnak. Ehhez képest Bujdosó János nagyot varázsolt – s ő is úgy tette ezt meg, hogy elemeire szedte szét a Himnusz dallamát, s apránként rakta össze, hogy minden dallammenet messziről érkezzen meg közénk, s aztán az érkezése máris a felismerés örömét nyújtsa. Felfokozottan érzékeny vagyok mindenre, ami a megtartó erejű nemzeti értékeinket kikezdő, öncélúan támadó, tiszteletlen attrakció. Ebben a dekonstrukcióban viszont nem volt semmi tiszteletlen. Sőt. Ezúton is hadd járjon hát ki a köszönet Bujdosó János akkori zseniális gitárszólójának.
Szóval ez lenne a kontextus, ami a Magyar Rhapsody Projekt második lemezének megértését segíti. Nemcsak azok számára, akik jobboldali érzésű konzervatívként eleve hazai tájakon, a saját kultúrájuk tápláló, erőt adó közegében érzik magukat, amikor az MRP megszólalását hallják. Hanem azok számára is, akiket segíteni kellene abban, nehogy a nemzeti elkötelezettséggel szembeni előítéletek rabjaivá válva szegényebbé tegyék magukat valami egészen nagyszerű művészi élménnyel.
Röviden és velősen: az MRP zenei univerzuma úgy mindenkié, ahogy már szerencsére szintén mindenkié Lajkó Félix vagy Palya Bea, a Vágtázó Csodaszarvas vagy a Csík zenekar. Mert való igaz: az MRP muzsikusai ezen az albumon minden kivételes zeneszerzői tehetségüket és zenészi bravúrjukat úgy adják össze, hogy a magyar lélek számára fontos himnikus hangulatokat keresik meg – legyen szó akár műdalokról vagy népdalokról. Mindeközben azonban úgy bánnak a hagyománnyal, úgy idézik meg az ősök szellemét, ahogy csak a legnagyobbak tudják. Teremtő erővel. A tisztelgés aktusát a lehető legszabadabb szellemű interpretációkba mentve át.
S ha már velük együtt Levédiában járunk, ennek az élménynek az érzékeltetésére idézzük meg az egyik legizgalmasabb magyar naphéroszunk, a népmeséinkben megőrzött Szegfűhajú János tortúráját: mert a Magyar Rhapsody Projekt lényegében ugyanazt csinálja velünk, amit vele művelt a bűvös erejű Szépasszony, amikor darabokra tépte őt, hogy aztán csudaírekkel megkenegetve új életre keltse.
Mert ezen a koncerten pontosan ez történt: ahogy a feldolgozott számokkal, ugyanúgy a közönséggel is. Bálinték darabokra szednek és aztán összeraknak mindent, ami sajátosan magyar inspirációnak tekinthető a zenében. Ennyiben a Levédia már más belső arányokat mutat, mint az első lemezük. Azon a magyar indíttatást elsősorban a magyar klasszikus zene óriásait követve valósították meg: a Hunyadi László vagy a Csárdáskirálynő nyitányát újraértelmezve vagy Bartók örökbecsű művét, az Este a székelyeknélt tisztelettel újraformálva. (Ez utóbbi csodás darabot természetesen ezen a koncerten is eljátszották – hiszen Bartók klasszikus zenei munkássága mindenhol ott van, ahol a népdalok tradíciójából építkezünk.) De már azon az albumon is beköszöntek a magyar népdalok feldolgozásai: köztük például az A csitári hegyek alatt előadásával. A Levédia ugyanezt az utat járja, csak erőteljesebben meditatív és transzcendens irányokba fordulva, s a magyar néplélek összes népzenei rezdülését az ősi magyar hangszerek egész arzenáljával megszólaltatva.
Az este koncertélményének megfejtésére alkalmas fogalmak tehát szerintem a leginkább a dekonstrukció és a konstrukció fogalmai. Mert mit is jelentett Levédiában járni ezen a koncerten? Először is kinek-kinek annak meghatározását, hogy mi ez a táj, s hol járunk, ha ott vagyunk. Az előzetes megnyilatkozásokból tudni lehet, hogy ez a magyarok egyik őshazáját megnevező lemezcím egyszerűen csak egy varázslat akar lenni. Egy olyan üzenet, amelyet persze nem egy az egyben kell érteni. Nem ismerjük, milyen zenék szóltak Levédiában a magyar tábortüzek mellett. De képzelődni, álmodozni azért lehet róla. Alapul véve sok mindent, amit csak lehet. A magyar népdalokat, de akár a tuvai torokénekléseket is – amit a Fonóban gyakran fellépő Huun-Huur-Tu műsorából a magyar közönség is jól ismerhet. Ez a Levédia a leginkább tehát egy olyan hely, mint Nakonxipán. Egy lehetséges múltat képvisel, de közben művészi értelemben egy lehetséges jövőt is épít.
És ami itt művészi építkezésben végbement, az nem akármi. Bársony Bálint az egyik színpadi összekötő szövegében azon élcelődött, hogy mennyire nehezen értelmezhető még saját maguknak is, amikor a pop és a jazz közegéből érkező zenekari tagok a különleges népi hangszerek körében kezdenek tobzódni.
Építő tobzódás pedig itt aztán volt bőven. Mert a Magyar Rhapsody Projekt nagyon nincs híján a zenei építőmestereknek. A zseniális szaxofonosként ismert, Artisjus- és Fonogram-díjas Bársony Bálint immár a tárogató mestereként is megismerszik a színpadon – ő az, aki a szaxofonját és a tárogatóját néha pásztorfurulyára váltva elhozta közénk a magyar népzenei ihletés minden remeklését. Mellette a kiváló jazzgitárosként ismert, szintén Fonogram-díjas gitárművész, Rieger Attila volt az, aki bebizonyította, hogy immár a kobza is jól áll a kezében – de a színpadon zajló dekonstrukció és konstrukció frenetikus pillanatai voltak az ő dzsesszes hangulatú gitárjátékai. A harmadik zenei zseni a filmzenék szerzőjeként is ismert Elek Norbert volt a színpadon, akinek a sokoldalúsága már most is legendás: ő ugyan a zongoránál ült, de ha úgy esett, bármikor egy kezébe vett egy tekerőlantot vagy egy ősi magyar dobot akár. Ő leginkább a klasszikus zene formavilágának minden rendjét és szabályát csempészte be játékával a koncertre.
A zenei határjárásoknak így aztán a koncerten nem volt se szeri, se száma: Máthé László, a nagybőgős néha basszusgitárra, néha hegedűre, néha pedig dorombra váltott, Tar Gergő, az egyik dobos néha ütőgardont ragadott vagy hangtálat ütögetett, Hidász Tamás, a másik dobos pedig énekesként is debütált: az ő előadásában szólalt meg a De szeretnék az égen csillag lenni című népdal lenyűgöző MRP-s interpretációja.
Ahogy besötétült koncert közben az ég, megjöttek a közönség fölé szállva a szentjánosbogarak. Ritka tünemények, de Isten mindig jelek képében üzen. Csak értenünk kell, hogy mit akar mondani. (Hát persze, édes jó Istenem… Hát hogyan is ne érteném. Azok a fények az éjszakában az én lelkemből is lelkedzenek. És a te lelkedből is. Ilyen az, amikor Isten is velünk örül.)
S ha már Isten nevét kellő tisztelettel és kellő okkal a szánkra vesszük, próbáljuk megszerezni az ő mérhetetlen tudásának legalább a töredékét akkor, amikor meghatározást szeretnénk adni arra, mi is az, amit a Magyar Rhapsody Projekt csinál. Milyen módon jellemezhető zenei élmény az, aminek ezen a koncerten a részesei voltunk?
Mert itt aztán indokolt a szólás, hogy azt csak az Isten tudja. S az ember csak keresi rá a szavakat. Nem tudatlanságában, hiszen képzettársítása aztán bőven akadhat – de úgy általában mégis.
Képzettársításként adva van legelőször is talán a világzene, a world music fogalma – a Klebelsberg Kultúrkúria az MRP koncertjét beharangozó programajánlója például eljátszott ezzel a meghatározással is. Teljes joggal.
Aztán itt van a különösen szofisztikált fúziós zenék világára megalkotott szakkifejezés, a crossover produkció fogalma is, amelynek ennyi zenei határjárást érzékelve szintén indokolt lehet a használata.
De alapvetően az MRP új zenei iránya végtelen teret ad a szabad zenei asszociációknak. Én magam néha azt éreztem, hogy a Mahavishnu Orchestra vagy Mike Oldfield világába is áttűnnek egyes hangulatok. Persze bejöttek a medieval music óriásai is, a Blackmore’s Night vagy a Faun is – ezt a középkori hangulatú zenék leírására kitalált szakkifejezést ugyanakkor szerintem itt és most kivételesen nem szabad lefordítani, mert akkor elveszít valamit a varázsából. Nem szívesen írnám le ugyanis az MRP mostani zenéjéről, hogy holmi középkori időkre fókuszálna a figyelme, hiszen ezzel épp a kortalanság varázsát vennénk el tőle.
Magyar közegben Lajkó Félix zenéjének esszenciája csakúgy megjelenik számomra Bársony Bálint tárogatójátékát hallva, ahogy Lovász Irén transzcendens irányokba eljutó csodás népdaléneklésének szelleme – ezen belül is a leginkább talán a Hortobágyi Lászlóval közösen jegyzett, Világfa című albumának világa. A népdalokhoz való transzcendens és egyben dzsesszes viszonyulást figyelembe véve könnyen adja magát persze képzettársításként egy új sztár, Szász Veronika (Veni) munkássága is.
De itt van a lehetséges asszociációk körében a Bartók zenéjét csodásan megidéző korai Panta Rhei vagy a kései Mini is. Vagy a Both Miklós gitározásával megbolondított Napra-hangzás is. Vagy a legfrissebb produkciók közül: az Indulj el egy útont eljátszó Fókatelep Oláh Annamáriával vagy az Embersólyom című friss dalával megint óriásit alkotó Kátai Tamás, a Thy Catafalque mindenes zenei zsenije.
Hogy mi volna hát ez? Minden is – ahogy a székely ember mondja a viccben. S ezt a mókás kitételt itt is nyugodtan a magunkévá tehetjük. Azzal a megszorítással, hogy az MRP zenéjében úgy kerül elénk „minden is”, hogy ennek hatására nem zűrzavar keletkezik, hanem egy ősi rend diadalmaskodik, amelyben minden mindörökre egy és ugyanaz marad.
És akkor még itt van valami, amit nem szabad elfelejteni: vagyis hogy a most felsorolt lehetséges példákhoz képest a MRP zenéje döntően instrumentális, s ez még akkor is igaz, ha a Levédia egyik leginkább sikervárományos felvétele épp a Hidász Tamás énekével megemelt De szeretnék az égen csillag lenni című dal, amelynek előadása a mostani koncertnek is az egyik fénypontja volt.
Az a tény ugyanis, hogy ez a zene instrumentális zene, most nem egyszerűen technikai jellegű leírása egy helyzetnek, hanem az MRP zenei hatásának leglényege felé vezető körülmény. Egyszerűen más a varázslat értelme akkor, ha a dalok csak Bálint tárogatóján megszólalva mutatják meg magukat minden ének nélkül. Úgy, hogy közben – ha tetszik – ki-ki legbelül, de akár fennhangon is eldúdolhatja a dalok szövegét is. Ahogy ez az Erdő mellett estvéledtem című dal előadásakor, a koncert fináléjában sokakkal meg is történt.
A szöveg nélkül megszólaló dalok hatása így valamiféle sejtelmességet kölcsönöz a produkciónak. Valami olyan módon, mintha hermetikus tanításokat adnának át nekünk – nem kimondva a kimondhatatlant, csak megüzenve nekünk a megtartó erejű örömhíreket mindenféle ősi instrumentumokkal. Ez persze nem jelenti azt, hogy a koncerten az emberi hang ne játszana kiemelkedő szerepet: de a vokálozás az MRP világában a legtöbbször az emberi énekhangnak valami szavak nélküli megszólaltatása, amiben különösen a zongora mögött ülő Elek Norbert a nagy mester.
Amit a szöveg nélkül éneklés keretei között elő lehet adni, azt ő folyamatosan előadja: hol dúdolva, hol dünnyögve, hol csujogatva, hol kurjantgatva.
Annak örömére is ujjongva, amit az MRP minden egyes koncertjén végrehajt, s amit péntek este is végrehajtott a Klebelsberg Kultúrkúriában. Annak örömére, hogy nincs annál nagyobb művészi tett, mint amikor egyszerre megőrzünk, de közben újjá is teremtünk egy hagyományt. És ezzel el is érkeztünk a lényeghez: hogy az MRP-ről szólva nem a műfaji meghatározás a lényeg, hanem az élmény körülírása. Az pedig könnyűszerrel végrehajtható. S erre már bárkinek lehetnek szavai.
Az én két szavam erre az átszellemültség és az öröm. Ami olyan hatásfokon működik, hogy az ember szeme sarkába gyakorta egyszerűen csak beszöknek a könnyek tőle. Senki ne kérdezze meg, hogy hogyan fér össze egy adott koncert érzelmi háztartásában a meghatottság könnye az ujjongó öröm kurjongatásaival, de összefér.
Az örömteli kurjongatást persze még ezer módon megtámogatta ez a nagyszerű este: így például az is lélekemelő volt, amikor két nagyszerű táncművész: ifj. Zsuráfszky Zoltán és Hetényi-Kulcsár Klára – a Magyar Állami Népi Együttes két kiváló tagja – is a színpadra perdült, hogy tánccal ékesítse a zenei bravúrmutatványokat. Legyen elég ehhez annyi, hogy aki aznap este látta Hetényi-Kulcsár Klára az MRP Üveges tánc című dalára előadott táncát, az onnantól fogva másként viszonyul a borospalackokhoz.
[gallery ids="9969344,9969341,9969338,9969335,9969332"]
Zárásul pedig még egy életkép arról, miért érdemes a Levédia lemezbemutató koncertjét minél többeknek élőben látni és élvezni. És most jelen időre váltok – érzékeltetéséül annak, hogy ami akkor történt, talán mindörökre velem marad. Mindig épp jelen lesz az emlékeim között. A koncert már véget ér, s a feleségemmel döbbenten, megindultan ülünk, nem tudok felkelni, nem tudok odamenni a zenészekhez, hogy gratuláljak. Próbálom összeszedni magam. Olyat érzek, amit másnap kora délután fogok érezni Fiola varázslata után, amikor berúgjuk a franciáknak a vezető gólunkat. És amikor nézem majd a stadionban a boldogságtól őrjöngő csodálatos magyar szurkolókat. A magyar települések neveit büszkén hirdető zászlók között.
Hogy most valami nagyon betalált. De tényleg nagyon. Valami olyasmi, ami erőt ad nekünk magyarnak lenni.
Aztán odajön hozzánk Bálint és Norbert. Azt mondom nekik, hogy ne haragudjanak, de még csak keresem a szavakat. És a leírhatatlan elismerés kifejezéseként egyre csak elragadtatott szitokszavakat tudok nekik mondani. Olyanokat, amiket a magyar ember nemcsak dühében, hanem örömében is hangoztat. Ha éppen stiláris értelemben igenis helye van a trágárságnak. Mert valami nagyon jót, valami boldogan felkavarót üzen meg vele.
Koncertkritikáról lévén szó, most is ezt a tudatosan vállalt emfázist érzem a leghitelesebbnek. Akkor hát, kedves barátaim, minden más szó helyett annyiban összegezném ezt az egészet, hogy basszuskulcs.
És megint csak basszuskulcs. És még hetvenhétszer is. Mert ezt nektek is látnotok kell. A végén jobb emberek lesztek. És nemcsak jobb emberek, de igazabb magyarok is. De úgy, hogy valami olyan kikezdhetetlen, kétségbevonhatatlan, az egész világon csak megsüvegelni érdemes minőséggel lesz közben dolgotok, mint a tokaji bor.
Egészségetekre. Egészségünkre.
(Borítókép: A Magyar Rhapsody Projekt tagjai – Fotó: Wesniczky Zsófia)
