Mikulás Ferenc: „Ha az ember végigtekint az életén, akkor látja, hogy nincsenek véletlenek”

– Kivételesen kezdjük a jelennel s a szomorúsággal. Köztudottan régre nyúló, jó kapcsolatot ápoltak Jankovics Marcellel…

– Ha az ember végigtekint az életén, akkor látja, hogy nincsenek véletlenek. Predestináció van. Az ember kapcsolatainak sorsa előre megírt. És ezt nem csupán azért mondom, mert protestáns nevelésben részesültem és mert református vagyok. Már 1960-ban tudtam Jankovics Marcellről, amikor Nyíregyházán töltöttem sorkatonai szolgálatomat. A megbízhatatlan elemek gyűjtőhelyén. Fegyvert nem foghattunk, hadtápmunkát kellett ellátnunk. Wekerle Sándor unokájától, Biedermann Dénestől hallottam róla. Néhány évvel később pedig, amikor a kecskeméti műtermet szerveztem, már segített, szakembereket ajánlott. A nálunk tanult legtehetségesebb animátoroknak pedig megengedte, hogy az akkor készülő János vitéz főcímén dolgozzanak. Újabb néhány évvel később együtt készítettük a Magyar népmesék sorozatot.

Vágóasztalon a legendás Vizipók
Fotó: Teknős Miklós

– Amely, mint jelképeket kutató, magyarázó szerzőnek, biztos közel állt a szívéhez.

– A népmesei sorozat az én ötletem volt, addig Marcell nem igazán érdeklődött a népművészet iránt. Később azonban már ő ajánlotta, hogy a Malonyay Dezső-féle népművészeti gyűjtésekben szereplő díszítőművészeti elemeket használjuk fel, képzőművészeti jelekké alakítva. A Magyar népmesék szövegében szintén eredeti, az Akadémia őrizte gyűjtésekre támaszkodtunk.

– Ennek dacára mégis nemzetközileg közérthető filmsorozatot alkottak. Vajon hogyan?

– Mivel a népmesék archetipikusak, ezért világszerte megtalálhatók sajátos változataik.

A Magyar népmesék eddig több mint 134 millió megtekintést produkált a világhálón, 170 országból. A hozzászólók sokan írják, hogy náluk is létezik hasonló történet.

Marcellel azonban más sikeres produkciókban is együttműködtünk. Amikor a Fehérlófiára többen azt mondták: nem sikeres, mert „csak” 500 ezer nézője volt, míg a János vitéznek másfél millió, akkor vittem el hozzá a Mondák a magyar történelemből irodalmi forgatókönyveit, amelyek kihúzták a mélabúból. Legutóbb pedig természetesen őt kértem fel rendezőnek, amikor elnyertük a Toldi-sorozat megvalósítására kiírt pályázatot. Mivel nagyon részletesen elkészítette a képes forgatókönyvet, így az ő szellemében tudjuk befejezni az egész estés változatot is.

– Több mint fél évszázados szakmai barátságukról térjünk át az ön fiatal korára, ami hasonlóan kanyargósan alakult, akár Jankovics Marcellé, s hasonló kerülővel érkezett az animációs filmezés világába.

– Ez sem véletlen. Mindkettőnket hajtott a szabadságvágy. Dunapatajon, ahol egészen kiskoromtól éltem, a tanácsköztársaság alatt Szamuely 16 embert fölakasztatott, tízet pedig agyonlövetett. A szabadságtudat beleivódott a falusiakba (akkor még nem volt város), ami az 1950-es években sem halványult el.

– Állami iskolába járt?

– Reformátusban kezdtem, ami erősítette az otthonról hozott erkölcsi értékrendemet. Kunszentmiklóson, az egykori református gimnáziumban folytattam a tanulmányaimat, ahol versenyszerűen atletizáltam mint középtávfutó. Országos versenyen, a Népstadionban, a 4×1000-es váltóban ezüstérmet szereztem. Ugyan az iskola színeiben, de már nem jártam oda.

– Mert közbeszólt az 1956-os forradalom?

– Igen. Bejött a kunszentmiklósi forradalmi bizottság elnöke az iskolaigazgatóhoz, hogy ajánljon egy diákot, aki elszavalná a Nemzeti dalt, rám esett a választása. A mai napig meghatározó élmény, ahogy a refrént több százan mondták velem együtt. A végén pedig feldobáltak a levegőbe.

– Ennyiért eltanácsolták a gimnáziumból?

– Részt vettem a Márciusban Újra Kezdjük mozgalomban, a MUK-ban, ami kitudódott. Nyilván többen segítettek abban, hogy nyilvánosságra kerüljön.

A helyi párttitkár, akire állítólag korábban mogorván néztem, elérte, hogy egy kijelölt napon el kellett hagynom Kunszentmiklóst. Kalocsán sikerült leérettségiznem. Természetesen sem az ELTE-re, sem a Műegyetemre, sem a tanárképzőre nem vettek fel. A földmérőkhöz mentem figuránsnak.

– Ez a munkakör legendásnak számított a kommunizmusban.

– Mert „deklasszált” elemek gyűjtőhelye volt. Olyanoké, akik például hadmérnökként vagy jegyzőként keresték a háború előtt a kenyérre valót. Esténként tarokkoztunk, játék közben hallgattam ezeknek az iskolázott embereknek a beszélgetését, ami fontos szerepet játszott abban, hogy egyetem híján összegyűjtsem a kellő műveltséget.

– Nem esik messze a földmérés a filmproducerségtől?

– Egy idő után észrevették, hogy van érzékem a térképkészítéshez, ezért technikusi beosztást kaptam, mindenféle végzettség nélkül. A nyári szünetben diákoknak kellett elmagyaráznom a térképkészítés alapjait, miközben én is mindössze néhány éve dolgoztam ott, azután velük térképeztük fel Kunfehértót. Ekkor már irányítottam embereket.

– Na jó, de innen sem vezetett egyenes út a stúdióvezetéshez.

– Nem hát. Elvittek katonának. Ott a már említett Biedermann Dénes ajánlotta, hogy ha érdekel a filmezés, akkor a kecskeméti Bács-Kiskun Megyei Filmstúdióban próbálkozzam, ami nagyon jó iskolának bizonyult. Napközben leforgattunk egy filmet, amit este már vetítettek Kecskeméten egy kirakatban. Forgatókönyvet írtam, dokumentumfilmeket rendeztem. Kisvártatva megtudtam, hogy keresnek valakit a Pannónia Filmstúdió kecskeméti műtermének elindítására.

– Amire animációfilmes gyakorlat nélkül jelentkezett. Nem nagy merészség ez?

– Minden szombatomat Matolcsy H. Györgynél, a Pannónia Filmstúdió igazgatójánál töltöttem – aki egyébként a Magyar Nemzeti Bank elnökének édesapja. Egy esztendőn keresztül hallgattam, tanultam tőle, amikor úgy döntött, én fogom vezetni az új műtermet. Ha nem vidékről lett volna szó, esélyem sincs vagy hamar megfúrnak. Persze meg sem próbáltam Budapestről embereket toborozni. A szegedi és a pécsi művészeti szakközépiskolában végzetteket kerestem fel, illetve helyi képzőművészeket. Így kezdtük 15 emberrel. Az első években „szabadegyetemet” szerveztem számukra, remek tanárokkal, akik az animációtól, a kifestéstől az alakrajzon, a művészettörténeten, a filmtörténeten, a filmtechnikán, a filmelméleten és a dramaturgián át a zeneelméletig mindent megtanítottak. Sőt angol nyelvtanfolyamot is indítottunk. A Ceaușescu-érában több erdélyi fiatal rendező csatlakozott hozzánk, volt olyan közülük, akinek az áttelepülését személyesen segítettem. A siker mutatója, hogy az eltelt évtizedek alatt tíz kollégámat tüntették ki Balázs Béla-díjjal.

– Mikor fogant meg a filmszemle ötlete?

– Tulajdonképpen mindjárt a stúdió indulásakor. De közel másfél évtized múlva tudtuk megvalósítani. Kezdetben, a képzéshez kapcsolódva, nemzetközi ösztöndíjat hirdettem, hogy jöjjenek hozzánk külföldi alkotók, és mutassák be saját nemzeti animációs filmkészítésüket, cserébe pedig a mieink utazhassanak tanulmányutakra a nyugati féltekére. Így népszerűsítettük a hazai animációt. Közben saját pénzünkön jártuk a nagy nemzetközi fesztiválokat. Eleinte, a Kádár-korban a szocialista blokkba, Zágrábba, Krakkóba, Várnába. Egy idő után úgy gondoltam, ha képes vagyok pénzt szerezni, mi is tudunk fesztivált szervezni.

– Hogy sikerült pénzt szereznie?

– Mindenekelőtt a műteremre kellett. A stúdió élete úgy kezdődött, hogy a Pannónia Filmstúdió kötött szerződést a várossal, miszerint ez utóbbi adja az épületet, a Pannónia a felszerelést. A felajánlott épület teteje egy év után beszakadt, a felszerelést én szedtem össze a Bács-Kiskun Megyei Filmstúdió használt, leselejtezett eszközei közül. Az akkori megyei tanácselnök, Gajdócsi István, a szava járásának megfelelően azt mondta: édes öregem, ha a Pannónia nem tart igényt rátok, akkor mi sem. Én pedig ott álltam 15 fiatalemberrel, akiket idebolondítottam Kecskemétre. Akkor jelentkeztem be Pozsgay Imre művelődési miniszternél, aki leküldte művészettörténész személyi titkárát és egy festőművészt, nézzék meg, mit csinálunk. Így épülhetett fel a stúdió, Kerényi József tervei alapján.

– Aki, ugye, Kecskemét főépítészeként megalkotta a belvárost a Kodály Intézettel.

– Aki nemcsak kiváló építész, de nagyszerű kultúraszervező is volt. Neki köszönhetően kerültem kapcsolatba a Kecskeméti Művészteleppel, Melocco Miklóssal vagy László Gyulával. Az ő rajzai alapján készítettük az Ének a csodaszarvasról filmet.

– A stúdió után a KAFF-ra is sikerült pénzt szereznie, hiszen már 36 éves a fesztivál.

– Miután mi már láttuk, mi történik a világban, úgy döntöttünk: lásson minket is a világ. Kezdetben a magyar filmek seregszemléjét tartottuk, utána fesztivállá váltunk, majd nemzetközi fesztivállá. Az uniós csatlakozásunk után kitaláltam, hogy az európai egész estés filmek is versenyezzenek, előnyt biztosítva számukra az amerikai filmdömpinggel szemben.

A világ legjelentősebb animációs rendezőit hívjuk minden alkalommal a zsűribe – nyilván bemutatjuk az ő filmjeiket is. Így ismertek meg bennünket a nagyvilágban.

– Ami, gondolom, koprodukciós munkákhoz szintén hozzásegítette a stúdiót.

– Pontosan, A majmok kastélya francia, német, angol, magyar együttműködésben készült. Miután beválasztottak a Nemzetközi Animációsfilm Szövetség igazgatótanácsába, sikerült további kapcsolatokra szert tennem. Nem kizárólag a saját munkáinkat népszerűsítettem, hanem a teljes hazai animációt. 2015-ben, az akkor százéves magyar animációs filmművészetet több mint száz film bemutatásával ünnepelték a hirosimai fesztiválon, ahová számos alkotót meghívtak a szervezők. Mára eljutottunk odáig, hogy három Oscar-díjra nominált alkotás elkészítésében vehettünk részt.

– Ennyi idősen, akik egyáltalán megélik, közel sem olyan aktívak, mint ön. Mi a titka?

– Augusztus 17-én leszek 81 éves, azonban 25-30-nak gondolom magamat. Csodálkozom is: ki az a fehér hajú, idős ember a tükörben? Biztos szerencsém van a génekkel is, illetve kiskorom óta dolgozom. Bár ezt a tevékenységet nem tekintem munkának. Minden reggel fél nyolc, nyolc körül már a stúdióban vagyok, és napi nyolc-kilenc órát dolgozom itt, majd folytatom otthon.