Filmbe illő életrajz
1849-ben ükapja, Montágh Mór a szabadságharc téli hadjárata során, Eszék ostrománál hősként halt meg. Jogász fiának, Montágh Lipótnak nemesi címet adományoztak.
1935-ben így születhetett Montágh Imre nemesi családba, és gyermekkora jórészét a nagybánhegyesi, tizenkét szobás főúri kúriában tölthette.
1944-ben származásuk miatt Auschwitz felé indították a kilencéves Imrét és családját. Bécs mellett a sínek megrongálódtak, az „elítélteket” befogták a romok és a holttestek eltakarítására. A kis Montágh Imre is talicskán tolta a halottakat. Egy osztrák katona segített nekik a menekülésben.
1945-ben a háború véget ért, a Montágh család pedig hazatérhetett volna, ám budapesti otthonukat lebombázták, így a nagyszülőkhöz költözött a család.
1951-ben a kommunistáktól megkapták a kulák bélyeget, így egy nyírségi tanyára, Tarnazsadányba telepítették ki őket. Imre nem járhatott iskolába, fakitermelésen és aratáson kellett dolgoznia.
1953-ban (Sztálin halála után) térhetett vissza a család a főváros közelébe, Budaörsre.
Montágh Imre életének első szakaszáról ekként emlékszik meg önéletrajzában:
1935-ben születtem Budapesten. Édesanyám csak szülni jött föl. Gyermekségemet szerencsére ízes kiejtésű vidéken töltöttem Csanád (Békés) megyében. Nyelvi fejlődésemhez kedvezően hozzájárult a paraszti környezetem, melyet 8-9 éves koromig élvezhettem. Édesanyám érmihályfalvi, édesapám aradi kiejtéséből az enyhe magánhangzó-hajlítás, s ha akarom, a zárt ë használata megmaradt számomra. Hányatott gyermek- és ifjúkoromról nem akarok szólni, mert az még mindig elintézetlen személyes sérelmem. […] mélyen belém rögzült görcsök miatt tárgyilagosan szólni erről nem tudok.
Gimnáziumi tanulmányainak utolsó két évét esti tagozaton fejezte be. Színésznek készült, azonban felvételijét nem fogadták el. Így került végül Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára (az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Kar jogelődje). Azonban tanulmányait a forradalom eseményei megzavarták.
1956. október 23-án az első sorban vitte a főiskola zászlaját. 1957 januárjában pedig elkapták, miközben a Vérmezőn röpcédulát szállított. Miután többször megverték, a kistarcsai táborba szállították. Egy évvel később szabadulhatott orvos nagybátyja kapcsolatainak köszönhetően.
1959-ben szerzett diplomát, a főiskola után logopédusként dolgozott a Logopédiai Intézetben, Vácott siketnéma gyerekekkel foglalkozott. Erről így vall Montágh:
Elmélyedhettem a fonetikában, és megismerhettem örök szerelmemet, a gyermeket. […] A siketnéma gyermek pedig kíváncsi volt színészi képességeimre.
Itt ismerte meg későbbi feleségét, egyetlen fiuknak jövőbeli édesanyját, Reiner Nellit.
1962-től a Színház- és Filmművészeti Főiskola beszédtanára (1973-tól docense). Még ebben az évben megjelent a főiskola gondozásában Beszédtechnikai ismeretek című munkája.
Pályája alakulásáról a következőképp nyilatkozott:
Mondjuk meg őszintén, én színész akartam lenni. […] Ma csak tanárnak tudom magam elképzelni, és boldog vagyok a pályán. Hozzáteszem, hogy nem olyan tanár vagyok, akiktől gyermekkoromban undorodtam, hanem afféle játékmester, cinkostárs. Igazában húsz éve nem akarok mást, csak magam megtanulni beszélni, s ha valaki ebben társamul szegődik, hát szintén tanulhat.
1981-ben vendég volt Antal Imre Randevú című műsorában. Ezzel és rádiós szerepléseivel ismertségre, népszerűségre tett szert, és elindult saját televíziós műsora is Útravaló címmel, mely egyaránt szólt gyermekeknek és felnőtteknek, milliók nézték.
1986-ban Kismaroson megpróbálta megakadályozni, hogy családi autójuk az árokba csússzon. Az autó azonban maga alá gyűrte, és bár kórházba szállították, augusztus 14-én, 51 éves korában belehalt sérüléseibe.
1987-ben posztumusz nívódíjat kapott Útravaló című televíziós sorozatáért.
Neve oly mértékben összeforrt a beszédpedagógia fogalmával, hogy Magyarországon négy, Angliában pedig egy általános iskolát neveztek el róla.
Munkájának jelentősége a magyar nyelv és a magyarság szempontjából
Montágh Imre munkásságát talán a Subosits által is idézett latin közmondás írja le a legjobban: „Teoria sine praxis, sicut rota sine axis.” (Az elmélet gyakorlat nélkül olyan, mint a kerék tengely nélkül.) Ez a szemlélet kísérte végig egész pályáját.
Főiskolai tanulmányai során mestere a méltán híres Kanizsai Dezső volt, akitől a módszertanon és szakmai ismereteken kívül szemléletet is tanult. Híve lett a személyiségközpontú pedagógiának, mely nem nélkülözheti a lélektant és a beleélés képességét. Véleménye szerint a hatékony tanítás alapja az empatikus, etikus tanárszemélyiség.
Ez alapján úgy vélte, hogy a beszédhibák csak akkor gyógyíthatók, ha a tanár bele tudja élni magát abba a lelki állapotba, amely az adott beszédzavart okozza, és a körülményeket úgy alakítja, hogy a helyes kiejtés spontánabban, ösztönösebben jöhessen létre – szemben az egyszerű, egysíkú hangfejlesztéssel és monoton gyakoroltatással.
A beszédjavítás mellett figyelemmel volt a mimikára, a testbeszédre, egy szóval a nonverbális kommunikációra is.
Ezt leginkább az Útravaló indulásával ismerhették meg a magyar emberek. És műsorán keresztül megismerhették joviális természetét, nyelvi humorát, tiszta beszédmódját, melyek mintegy védjegyeivé váltak. Beszédgyakorlatait – vers- és játékszeretete miatt – gyakran élénkítette nyelvi játékokkal. Valódi homo ludens volt, akinek kisugárzását legalább úgy élvezték a felnőttek, mint a gyerekek, s a könnyed játékosság közepette kiváló mód bábáskodott, kibontakoztatta tanítványai képességeit.
Subosits így jellemzi Montágh beszédét, a magyar nyelvhez való viszonyulását:
Szövegében nem tűrte a felesleges szavakat, a gondolatpótló nyögdécseléseket. Egyszerűen, közérthetően fogalmazott, nem volt »szóbodorító«. Csínján bánt az idegen szavakkal, mellőzte a közhelyeket. Tökéletes mellregiszterrel beszélt, felhangokban gazdag, baritonba áthajló ejtése kellemes volt a hallgató fülének.
Életművét, beszédgyakorlatait nemcsak a média, de könyvei is megörökítették. Ezek már csak azért is érdemesek a felsorolásra (a teljesség igénye nélkül), mert negyven-ötven-hatvan év elmúltával is meghatározó szakirodalmai a logopédusok, a pedagógusok és a színészek szakmájának is: Beszédtechnikai ismeretek (1962), A gyakori beszédhibák (1970), A pöszeség terápiája (1970), Tiszta beszéd (1976), A beszédfejlődésről – beszédfejlesztésről (1976), Gyermekszínjátszók beszédnevelő könyve (1977), Mondjam vagy mutassam?! Szó, hang, gesztus (1985), Figyelem vagy fegyelem?! (1986), Mondd ki szépen! (1987).
Montágh Imre bár színész nem lett, mégis legnagyobb szenvedélyének, a magyar nyelvnek, a helyes hangképzésnek, az értelmes, közérthető beszédnek élhetett. A gyógypedagógia elismertté lett általa; rangot adott neki mint alkalmazott tudományágnak.
Minden munkájával, minden tanításával felhívta a figyelmünket arra, hogy bár adottnak, magától értetődőnek gondoljuk anyanyelvünket, annak értékét felednünk nem szabad. Ápolnunk, művelnünk kell a közbeszédet, és saját beszédünkkel szemben is igényesebbé, tudatosabbá kellene válnunk. Hiszen ez nemcsak, hogy személyes és nemzeti érdekünk, hanem beszédünk minősége, nyelvi igényességünk bizony közvetlen árulkodik személyiségünkről is, a kettő elválaszthatatlan.
Vagy ahogy Montágh Imre fogalmazott:
A beszéd személyiségjegy. A beszédtanítás személyiségnevelés.
Irodalomjegyzék
· A beszéd névjegy. Interjú Montágh Imréné Reiner Nellivel
· Az ember, aki nemcsak beszélni, hanem viselkedni is tanította az országot
· Montágh Imre: 85 éves lenne a magyar nyelv mestere
· Retró emlékek: a legendás Montágh Imre, aki beszélni tanította az egész országot
A szerző Katona József Álmos, a Nyelvtervezési Kutatóközpont vezetője
Borítóképen Montágh Imre. Fotó: Archivum.mtva.hu
