„[…] némely fa már a honfoglaló lovasurak bejövetele előtt itt állt. Öreg tanúk voltak ezek, népeket láttak jönni-menni, szörnyű háborúságokat éltek meg, miközben ágaik közt madarak és mókusok vertek tanyát, nyusztok, nyestek, vadmacskák portyáztak. […] Magasan a fák fölött egy ölyv vijjogott, hangját messzire vitte a könnyed szél. Egy-két bárányfelhőtől eltekintve az ég kék volt, akár a déli tengerek.”
Épp olyan szépség süt a képekből, mint amilyen igazság egyik kedvenc szereplőm, a kemény, bölcs pásztorember minden történelmi pátoszt mellőző, s minden korban érvényes, mélységesen emberi monológjából:
„Oly mindegy, hogy én mire emlékszem. Ezeken a legelőkön kószáltam, mikor Géza fejedelem uralkodott. Valószínűleg a furulyámat fújtam, amikor Istvánt pajzsra emelték, s a birkákat itattam, amikor megkoronázták. De lehet, hogy a hátsómat töröltem ki nyárfalevéllel az egyik ligetben. Nekem ezek a dolgok vajmi keveset számítanak. A szél akkor is hidegen fúj, ha valakinek aranykorona kerül a fejére, az eső akkor is esik, ha a hátát díszes palást érinti. A nap tűz, a hó lehull, a fagy csontba mar. A birkákat sem érdekli, ki a király, ugyanúgy rágják a füvet, mint annak előtte.”
Osztrogonácz Miklós: Mártírok. Szerzői kiadás, 2021.
Borítókép: Osztrogonácz Mikós (Facebook)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!