Osztrogonácz Miklós Új Kereszt Testvériség történelmi regénytrilógiájának első részéről, az Ösvényekről már volt alkalmam beszámolni lapunkban, s nemrég megjelent a folytatás, Mártírok címmel. A naturalista, horrorisztikus részektől a szent és titkos csodák emelkedett hangvételű láttatásáig terjedt a skála az első könyvben is, s a szerző legnagyobb szerencsénkre ezúttal is minden megfontolt távolságtartást mellőzve éppúgy lubickol az államalapítás idejének véres és brutális, de közvetlen mentalitásában, mint a még szinte érintetlen Kárpát-medence hatalmas őserdeinek, zabolátlan folyóinak, titkos mocsarainak vad szépségeiben.
A szerző viszonylag olvasóbarát módon folytatja a történetet, vagyis az Ösvények szereplőinek nagyjával találkozunk élve vagy halva – olykor pedig még ez is vitatható. Osztrogonácz ugyanis továbbra sem mesél, vagyis nem sűrítve gördíti a cselekményt, teszem azt, Tolkien módra, hanem lelkiállapotokra, helyzetekre fókuszál, sokszor hosszas dialógusokban, némi pszichologizálást sem mellőzve. És itt ne tegyünk semmilyen előjelet semmi elé, ez a könyv ilyen, így láttat történelmi környezetben egy fantasyt vagy (rém)mesét, ha úgy tetszik. Hisz bármennyire nem mesélői az elbeszélés módja, ez attól még mese. Csak Osztrogonácz, ebben a tekintetben is a már említett távolságtartás nélkül, teljes vakmerőséggel ugrik bele több mint ezer évvel ezelőtt élt karaktereinek minden lelki rezdülésébe, és alapossága már-már dosztojevszkiji. Szerencsére nem olyan felületesen kocalélektani a dolog, mint Ken Follet katedrálisában például (hogy a történelmi fikciónál maradjunk), és nem is olyan ömlengő, mint Merle egyébként kiváló Francia história sorozata főhősének folyamatos önelemzései.
A Mártírok támadható adottsága olykor a szóhasználat: egy középkori hős nem mond olyat, hogy tájékozódási és túlélési képesség, kapcsolatfelvétel vagy szakma (persze ugyanilyen biztos az is, hogy ez sok olvasónak nem jelent problémát). Ez apróságért viszont kárpótol a merészség, ahogy a szerző a témához nyúl. A kereszténység Kárpát-medencei fölvételének idején vagyunk, és bizony semmi sem fekete-fehér: Krisztus szolgáinak éppúgy nevezik maguk igazhitű emberek, mint démonoktól megszállt kéjgyilkosok, találkozunk hamis pappal, igaz táltossal, iszonyú bűneit bánó megtérővel, tévelygővel, kétkedővel. S ezek az állapotok a végletekig ki vannak játszva. Mennyek és poklok (alapos olvasó indokoltnak érzi majd a többes számot), hatásos és megrázó párbeszédek Istennel, Krisztussal és változatos ellenlábasaikkal: a több mint négyszáz oldalas kötet jó része korántsem akció (bár véres csatajelenet is akad), hanem a két főhős, Alroy-Napgyermek, illetve Éjfonat párhuzamos utazása. Mindkettő fogoly a maga módján, mindkettő olyan útra kényszerül, amit ellenségének sem kívánt volna, s közben oly benső utazásban van része megtérés, tagadás és megszállottság legszélesebb árnyalatai közt, hogy a regény egyenesen metafizikai felhangot kap tőle. Az ezeket föloldó tájleírásoktól pedig minden érző olvasónak komoly elvágyódása támad:
