„Drága Irén! Ezeket a kusza sorokat egy marhavagon félhomályában kapirgálom a zsebemben talált mozijegyre. Egy szovjet tiszt megnyugtatásunkra közölte, hogy nem lemészárolni visznek minket. Szibériába tartunk hathetes munkára, hogy újjáépítsük azokat a városokat, amiket a németek és velük a magyarok leromboltak. Ne aggódjon miattam, ha nem lennék jó erőben, nem csaptak volna le rám a szovjetek. Amint módom lesz rá, jelentkezem. Bízom az idegenek jóságában, hogy eljuttatják a kezéhez ezt a cetlit. Vigyázzon magára, drága!”
Ilyen, és ehhez hasonló üzenetek százezreit fújta a szél a magyarországi vasútvonalak mentén, sínek alatti kövek közt, miután az utóbb „hős felszabadítóinknak” kikiáltott Szovjet hadsereg lerombolta és elfoglalta hazánkat 1945-ben. A nagy generalisszimusz katonái egyes becslések szerint hétszázezer, mások szerint egymillió magyar civilt fogdostak össze találomra a nyílt utcán, hogy több éves rabszolgamunkára kényszerítsék őket a szovjet birodalom területén. E szerencsétlenül járt magyarok harmada nem élte túl a mértéktelen cinizmussal „kis munkának” (málenkij robot) nevezett kényszermunkát, a lágerkörülményeket, a könyörtelen bánásmódot. A zsebükben felejtett mozijegyekre, bevásárlócetlikre felírt üzenetek a marhavagonok rácsos ablakain át hullottak a sínek közé, ahonnan együttérző honfitársak összeszedegették őket és juttatták el a címzettekhez. Később a GULÁG-GUPVI táborok térben és időben változó lehetőségeivel élve az ítélet nélkül kényszermunkára fogottak írhattak levelet hozzátartozóiknak és kaphattak csomagot hazulról.
E kommunikációs szalmaszál ihlette meg Hárs Anna írót egyfelvonásos darabjának megírására, amelyet ezúttal a lehető legautentikusabb helyszínen, a budapesti Málenkíj Robot Emlékhelyen ad elő rendkívüli hitelességgel két kiváló színművész, Schermann Márta és Terhes Sándor, az 2008-ban alakult szombathelyi Faktor Terminál társulat tagjai.
Az író egy kitalált fiatal házaspár, Váradi Miklós és Pogány Irén fiktív, ugyanakkor nagyon is reális levélváltásain keresztül ábrázolja mindazt, amin két hasonló helyzetbe került ember fizikailag és lélekben keresztülmegy. A történetben a gyerektelen pár férfi tagja az, akit orosz katonák a budai utcán fognak el bosszúból, miután megakadályozta egy lány tömeges megerőszakolását. Lágerbe kerül és leveleken keresztül próbálja tartani a lelket szerelmében, Irénben, akiről kiderül, hogy őt is megerőszakolták, kétségek közt vergődik és nem meri elárulni a férfinak, hogy nem az ő gyermekét hordja a szíve alatt.
A levél-párbeszédek egy férfi és egy nő kapcsolatának sokrétegűségét, a kimondott és ki nem mondott szavak, a külön töltött idő jelentőségét, a kétségbeesés, a remény és a beletörődés váltakozó érzelmi állapotát érzékeltetik. Az előadás helyszíne az az emlékhely, amelyet a közelmúltban a ferencvárosi teherpályaudvar hidegháborús betonerődítményeben alakított ki a Magyar Nemzeti Múzeum stábja. Kézenfekvő, hogy a közönség maga is a „színpadon” áll és – Brecht után szabadon – akaratlanul is részesévé válik az előadásnak. Ahogy akaratlanul válik részesévé a történelemnek is.
A Bálsój szerelem a málenkij robot idején című darabot eredetileg a Trafóban mutatták be 2018-ban, de mostantól a Málenkíj Robot Emlékhelyen (Fék u. 6.) láthatjuk. Eredetileg a középiskolás korosztálynak szánták, de ottlétünkkor bebizonyosodott, hogy e dráma kortalan. A közönség részvétele olyannyira nem passzív, hogy az előadás szabadon választható részeként a színészek és Érsek Lajos múzeumpedagógus részvételével utána kötetlen beszélgetésre invitájlák a közönséget. November 27-én kivétel nélkül mindenki maradt, a közönség jellemzően olyanokból állt, akik családi szálon maguk is érintettek voltak a háborút követő borzalmakban. Csak úgy dőlt az emberekből a szó, ömlöttek a megrázóbbnál megrázóbb történetek, sorstragédiák. A magyarságban mindmáig kibeszéletlen és feldolgozatlanul fájó történelem.
Borítókép: Schermann Márta és Terhes Sándor (Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)
