Az emlékmű térképét nézve, a települések nagy száma is jól jelzi, hogy mekkora csapást jelentett a magyar nyelvű kulturális életre, a színházi kultúrára az országrészek elcsatolása 1920-ban.
Ez a magyar kultúra, ezen belül a magyar nyelvű színjátszás legnagyobb traumáját jelentette a 20. században
– fogalmazott a Nemzeti Színház a közleményében, hozzátéve: ezt a drámai pillanatot örökíti meg Vidnyánszky Attila, a teátrum igazgatója kezdeményezésére létrehozott emlékmű. Az emlékmű átadásán közreműködtek Berecz István és Kovács-Gál Nóra néptáncosok, Rosonczy-Kovács Mihály és zenekara, valamint Herczegh Péter, a Nemzeti Színház színművésze.
– Nem született eddig az országban olyan emlékmű, amely emléket állítana annak a gazdagságnak, amit a színház képviselt a trianoni diktátum előtti időszakban is. Ennek szeretnénk emléket állítani Böjte Horváth István alkotásával, amelynek azt a címet adtuk: A magyar színházak Trianonja
– mondta köszöntőjében Rátóti Zoltán Jászai Mari-díjas színművész.
Máthé Áron történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese beszédében kiemelte, hogy a számtalan veszteség mellett, amely a magyarságot érte, a kulturális veszteségekről is szót kell ejteni a Nemzeti Színház kezdeményezése kapcsán. Sára Sándor egyik filmjéből idézett a történész:
– „Nemcsak azt kell vállalni, amik vagyunk, hanem amik voltunk, és amik lehettünk volna.” Amikor a Kárpát-medence magyar színházainak örökségéről beszélünk, akkor látni kell, hogy mihez mérjük magunkat. Mit tekintettek az elődeink mércének?
– magyarázta Máthé Áron.
Böjte Horváth István a szobor születésével kapcsolatban elmondta, hogy az elcsatolt színházak, a nemzeti színjátszás sorsa olyan téma, amelynek hallatán azonnal ihlete támadt. Tizenhárom vázlatot készített, amelyből ezt a tervet fogadták el.
– Lenyűgöző számomra a klasszikus, görög stílusú színház, és ettől a formától nem is akartam elvonatkoztatni
– mondta a szobrász.
Szarvas József Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész Juhász Gyula Trianon című művét adta elő. Az emlékműhöz egy virtuális kiállítás is kapcsolódik, amit egy QR-kód segítségével, magáról a szoborról érhetnek el az érdeklődők. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet dokumentum-összeállítása bemutatja az elcsatolt területek nagy színházi központjait, az állandó és ideiglenes játszóhelyeit, különösen az 1918 és 1920 között történteket.
A Nemzeti Színház korábban kiadott közleményében utalt a Színházi Élet 1921-ben kiadott évkönyvében megjelent Elrabolt színházaink című írására, amelyben az olvasható, hogy a háború előtt tíz olyan magyar város volt, amelyeknek az Országos Színészegyesület és a kultuszminiszter elsőrendű színházi engedélyt adott, közülük Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Temesvár, Pozsony és Kassa teátrumai kerültek át az utódállamok területére. „Mindez azonban nemcsak az épületek elvesztését jelentette, a határon túli területek lakossága a magyar nyelvű színjátszástól, így a magyar szótól is megfosztatott” – hangsúlyozza a teátrum. Azt is kiemelték, hogy Románia, Csehszlovákia, Szerbia és Horvátország hatóságai néhol hatalmi szóval, néhol még erőszakkal is megakadályozták a magyar társulatok működését. A magyar színházi élet Budapest utáni második legnagyobb központjában, Kolozsvárott például katonai erőszakkal távolították el a társulatot 1919. október 1-jén.
Borítókép: A szobrász és a műve (Fotó: Bach Máté)
