Néptelen utca, felborult bevásárlókocsi, kitartóan fújó szél... Váratlanul egy emberi alak bontakozik ki a homokfelhőből. Mintha űrruhát viselne, de valójában UV-sugárzás elleni védőöltözék van rajta. A Földet ugyanis napkitörés érte, átlyuggatta a bolygó ózonpajzsát és csaknem teljesen megsemmisítette a felszínén kialakult életet.
A nyitójelenetben feltűnő Finch Weinberg (Tom Hanks) a katasztrófa egyik túlélője, aki – az extrém erősségű UV-sugárzással, valamint a 65-75 fokos hőmérséklettel dacolva – éppen élelemszerző portyán jár. Otthon egy ír terrier keverék várja, de nem csak vele osztja meg a szállását:
már a film kezdetén van egy egyszerű teherhordó robotja, és az első negyedórában épít egy emberszabású géplényt is.
Az android feladatául szabja, hogy a távollétében gondoskodjon a kutyáról, Goodyearről, ám a csapat legújabb tagja egyéb szolgálatot is tesz neki: segítségével rájön, hogy egy napon belül óriási vihar éri el Saint Louist, ami negyven napig tart majd (mint az Ószövetségben az özönvizet okozó esőzés). Ha itt maradnak, azt nem élik túl – új lakóhelyet kell keresniük maguknak. Finch tehát fogja a kutyát és a két robotot, és egy mozgó erőddé alakított lakóautóban nekivág.
San Franciscóba szeretne eljutni, ám nincs könnyű dolga:
háromezer mérföldet kell leküzdnie odáig úgy, hogy felveszi a harcot a külvilág jelentette fenyegetéssel, és közben a „belvilágban” – vagyis a kocsi utasterében – adódó feladatok ellátásán is dolgozik.
A magának a Jeff nevet választó android és Goodyear kapcsolata ugyanis nem jól kezdődik: a négylábú nem fogadja el a robotot, az pedig nem tud mit kezdeni a kutyával. Finch tehát igyekszik egymáshoz szoktatni őket, és közben megtanítani Jeffet arra, hogy mit jelent embernek lenni.
Egyfelől tehát posztapokaliptikus környezetbe helyezett road movie-val van dolgunk, ami olyan filmeket juttathat eszünkbe, mint Az omega ember (1971) vagy annak feldolgozása, a Legenda vagyok (2007). De mert a középpontban az android egyéniségének kialakulása áll, fejlődés- vagy felnövéstörténetről is lehet beszélni – innen nézvést a robot nem más, mint egy XXI. századi Pinokkió.
A megidézett alkotások sorának még nincs vége: Jeff leginkább az 1986-os Rövidzárlatból megismert Johnnyra – vagyis az ötös robotra – emlékeztet. És mert csaknem rögtön azután célozgatni kezd rá, hogy jó sofőr válna belőle, hogy helyet foglalt a lakóautóban, olykor szinte halljuk Raymondot a ’88-as Esőemberből: „Remekül vezetek!”
A Finch tehát számos korábbi mozgóképes alkotásra utal, de ettől még nem válik utánérzéssé, csupán a ráismerés élményét kínálja a nézőknek. Ami viszont valóban felróható neki:
jóval hatékonyabb megoldás volna az UV-sugárzás ellen, ha Finch nem védőruhát hordana, hanem egy sugarakat visszaverő ernyővel járna, és a lakóautó ablakaira is húzna egy-egy réteget ebből az anyagból.
De ha eme tévesztés nem is szúr szemet, a dramaturgia gyengeségei már mindenképpen feltűnnek: az egyébként sem túl élénk tempójú történet az első óra után fókuszát veszti. A forgatókönyvírók nem tudták eldönteni, hogy az ember és a robot vagy a géplény és a kutya kapcsolatának alakulását helyezzék-e a középpontba. Így hol ezzel, hol azzal foglalkoznak, ami a második órában kissé széttartóvá teszi a filmet.
A száztizenöt perces játékidő amúgy is elnyújtott – húszat minden további nélkül el lehetett volna hagyni belőle –, a lezárás pedig vitathatatlanul édeskésre sikeredett.
A pozitívumok listája ugyanakkor hosszabb: Jo Willems operatőr képei annak ellenére szemet gyönyörködtetőek, hogy túlnyomórészt elhanyagolt, romos épületeket és kihalt tájakat mutatnak – melankolikus szépség árad belőlük.
Tom Hanks, mint általában, ezúttal is hibátlan alakítást nyújt, már csak ezért is érdemes megnézni a filmet. De az állatidomárok is remek munkát végeztek: a Goodyeart „alakító” ír terrier keverék, Seamus minden jelenetben pontosan úgy viselkedik, ahogy azt a forgatókönyv megkívánja. A Jeff megjelenítéséért felelős stáb teljesítményére sem lehet panasz. (A forgatáson még egy fiatal színész, Caleb Landry Jones alakította az androidot, ám az utómunkálatok alatt – a motion capture-nak nevezett eljárás segítségével – digitális modellre vitték át a mozdulatait, és alakját a robot számítógéppel előállított képei váltották fel.)
És ha a fentiekben rávilágítottunk, hogy a film mennyiben hordoz innen-onnan ismerős elemeket, tegyük hozzá, olyasmi is van benne, ami számos hollywoodi alkotástól megkülönbözteti – némi mizantróp jelleg. Finch Weinbergről ugyanis kiderül: nemhogy nem szeret csapatban dolgozni, de olyannyira nem bízik az emberekben, hogy
jobban kedveli az általa épített gépek, no meg a kutya társaságát, mint a homo sapiensét.
Ennek megvan a maga oka – a történet során ki is derül, mi az –, de mert a film minden ellenpontozás nélkül átveszi a főszereplő üzenetét, nem pusztán a csapatmunka hatékonyságában kételkedő alkotás lett, továbbmegy ennél: megkérdőjelezi az emberi közösség, az emberi kapcsolatok fontosságát.
Narratívája szerint ugyanis egy gép és egy állat is képes megadni az embernek nem pusztán a család illúzióját, de tulajdonképpen magát a famíliát. A gyilkos üzemmódba váltott napnál is világosabb, hogy a történet bemutatta hármasban Finch tölti be az apa szerepét, Jeff a kamaszból felnőtté serdülő fivér, Goodyear pedig a kisebbik gyerkőc.
De miután a családfő kikerül a képből, mihez kezd egymással a kutya és a robot? Meddig tarthat a köztük kialakult kötelék (már ha valóban kialakult)? Finch felelős gazdaként viselkedett-e, amikor megépítette Jeffet és feladatot adott neki, vagy naivan, netán ostobán?
A készítők a nézőre bízzák, hogy választ adjon a feltett kérdésekre – a számos lehetséges értelmezés közül alighanem az a leginkább helytálló, hogy a Finch végső soron az elmagányosodásról, valamint az általa hozott ilyen-olyan döntésekről szól.
(Finch. Amerikai sci-fi/dráma, 2021. Játékidő: 115 perc. Rendezte: Miguel Sapochnik. Elérhető az Apple TV+ kínálatában.)
Borítókép: Részlet a film plakátjából (Forrás: Port.hu)
