Tardy-Molnár Anna, a MANK ügyvezető igazgatója kiemelte, hogy ez egy utazó tárlat, amely Szolnok és Veszprém után most Szentendrére érkezett. Azt is elmondta, hogy 2020-ban arra kaptak lehetőséget, hogy Karátson Gábor életművét öt éven keresztül kutathassák.
A kiállítás megnyitóján köszöntőt mondott Karátson Dávid, a Karátson Gábor Archívum és Kutatóműhely kuratóriumának tagja. – Egy különleges életművet, Karátson Gábor, édesapám életművét szeretném közelebb hozni önökhöz. Ez a közelség azt is jelenti, hogy ténylegesen hajoljanak közel a kiállított alkotásokhoz, és nézzék meg a finom részleteket is, mert ezek nem nagy méretű művek – hangsúlyozta a művész fia, aki testvérével együtt nem művészettel, hanem természettudománnyal foglalkozik. Elmondása szerint Goethe Faustjával már a 60-as évek közepétől elkezd foglalkozni az édesapja, de aztán ez az akvarellsorozat sokkal később szökken szárba. Kiemelte, hogy legalább tizenöt éve volt, hogy megalkossa azokat a munkákat, amik a kiállításon láthatók. A művész fia arról is beszélt, hogy apja a goethei színtanban hitt, abban, hogy a színeknek természetük van.
Bellák Gábor, a Karátson Gábor Archívum és Kutatóműhely főmunkatársa és a kiállítás kurátora a kiállítás katalógusának bevezetőjében azt írja, hogy
Karátson a Faus- illusztrációkat elsősorban a színekre, a színek szimbolikájára, különösen Goethe színtanára építette. Művének legeredetibb újdonsága, hogy el tudott szakadni a Faust-illusztrációk évszázados hagyományától, vagyis a fekete-fehér rajztól és a narratív, elbeszélő jellegű ábrázolásoktól. Nem tudott azonban elszakadni attól, hogy műveiben valami olyan jelképes értelmet kényszerítsen, ami evidensen nem következik az alkotások formai sajátosságaiból.
A kurátor leírása szerint Karátson Gábor beleszületett a Faustba. A művész az 1980 októberében bemutatott Faust-illusztrációk sorozatához készült kis füzetbe elevenítette fel alapvető Faust-élményeit.
Úgy érzem, mintha egész életemben Fausttal foglalkoztam volna. Már gyerekkoromban (1935-ben születtem) egy régi lerobbant házban a Gellért-hegynél, nem messze a Dunától, de a másik oldalon, a déli lejtőn, ahol a folyó életéből csak a hajók éjszakai dudálását lehetett hallani, már akkor, abban a rég letűnt időben, amikor egy csendes délután a kicsi nagymamám szánakozó fejrázással azt mondta, hogy a Faust második része túlzottan nyakatekert és fantasztikus, egyből érdeklődni kezdtem e költemény iránt, úgy mint minden iránt, amit ő furcsának és haszontalannak talált. […] Lehetséges, hogy már akkor a legtávolabbi formában is kerestem valami definiálhatatlan, de összetéveszthetetlen ki tudja mit, az elérhetetlent, úgy véltem, hogy annak a nyomát a Faustban is nyomon követhetem. […] Úgy tűnt nekem, mintha ezek az egymás ellen harcoló vagy legalábbis egymásnak ellentmondó költemények, gondolatok a könyvekből ismert vagy az életben nem ismert emberek egy közös cél felé sietnének. Egy cél felé, amit megváltásnak neveznek.
