Downton Abbey Az aranykorban

Julian Fellowesnak jó éve ígérkezik: jön a Downton Abbey második mozifilmje és közel tíz év után sikerült tető alá hoznia az „amerikai Downtont”. Az aranykor (The Gilded Age) azonban minden pazar kosztüm és díszlet ellenére olyan, mint mikor az özvegy grófné jelentőségteljesen megjegyezte, a dolgok mások Amerikában.

Tíz évvel ezelőtt milliókat ültetett vasárnap esténként a Crawley család a képernyők elé. A Downton Abbey hat évadot élt meg, nem amerikai sorozat esetében példátlan számú Golden Globe- és Emmy-díjat söpört be, és már a második mozifilmes folytatásnál tart. A titok a humor, a vidéki báj, a brit arisztokrácia és az angol társadalmi különbségek éleslátó bemutatásának finom egyensúlyában rejlett. A sikeren felbuzdulva Fellowes egy előzménysorozaton kezdett gondolkozni, amelyben az 1880-as és 1890-es évek Amerikájának gazdag örökösnői bevásárolták magukat a brit arisztokráciába – a la Cora Crawley. A Downton szerkezete azonban megmerevedett és elfáradt a hat évad során, így az NBC kihátrált a projekt mögül. Azt végül az HBO ölelte keblére, ám ekkor már nem a dollárhercegnők története, hanem a Mayflowerrel érkezett előkelők New York-i leszármazottai és az újgazdagok kapcsolata állt a középpontban.

Ennek megfelelően Az aranykor első részében megismerkedhetünk a régóta helyi előkelőségnek számító Brooks/Von Rhijn családdal és a velük szembe költöző Russelekkel, akik a vasútépítésekből gazdagodtak meg. George (Morgan Spencer) és felesége Bertha (Carrie Coon) a történet Lord és Lady Macbethje, akik szenvedélyesen harcolnak céljaiként – George a pénzért, Bertha a társadalmi felemelkedésért –, és nem érdekli őket, közben kiken gázolnak át. Az utca túloldalán Agnes Von Rhijn (Christine Baranski) erős kézzel irányítja a Mayflowerrel érkezett ősökig visszavezethető család életét, köztük vénlány húga, Ada (Cynthia Nixon), intrikus fia, Oscar (Blake Ritson) és pénztelen unokahúga, Marian (Meryl Streep legfiatalabb lánya, Louisa Jacobson) mindennapjait.

A felvázolt kép tetszetős, ám az valójában Henry James és Edith Wharton terepe, amelyet Julian Fellowes nem tesz annyira magáévá, hogy eredetit alkosson, inkább szégyentelenül másolja a klasszikusokat.

A jelenet, mikor a szereplők New York akkori operaházába látogatnak, mintha Az ártatlanság korából lépett volna elő, a haszonleső udvarló pedig a Washington Square-ben is csomagot küldött. A hasonlóságot tovább erősítik a forgatási helyszínek. A legtöbb külső helyszínt Troy városkájában forgatták, pontosan ugyanott, ahol Martin Scorsese 1993-ban Az ártatlanság korát. A legfőbb szerelmi szálat képviselő Marian Brook Wharton és James naiv hősnőihez hasonlít, ám Jacobson minden próbálkozása ellenére sem olyan naiv vagy meggyőző, mint a regények szereplői. Felbukkanása viszont lehetőséget biztosít a Downtonhoz hasonló szerelmi sokszögek kialakulására, mivel már az első részben legalább négy lehetséges kérőjelölttel találkozunk.

A Dowton Abbey-vel számos egyéb hasonlóságot is találni. Baranski Agnes Van Rhijnja Maggie Smith özvegy grófnéjának élettelen másolata. Míg az idős Violet Crawley egysorosain milliók kacagtak, Agnes Van Rhijn megjegyzései legfeljebb halvány mosolyt csalnak az arcokra. A Van Rhijn család komornyikja, Bannister (Simon Jones) mintha Carson amerikai változata lenne, Ada Van Rhijnt Lady Cybilből és Lady Rosamundból keverték, Agnes fia pedig ugyanúgy intrikál, mint Thomas Downtonban. Ráadásul mindketten a történet homoszexuális szálát is képviselik.

Ami azonban működött Downtonban, az hibádzik New Yorkban. Míg Downton egy elzárt családi kastélyban játszódott, szinte Jane Austen-i elszigeteltséggel mutatva be az adott kort, úgy

Az aranykor nem tudja függetleníteni magát a világ eseményeitől, ám nem elég meggyőző ahhoz, hogy valóban magunk előtt lássuk New York 61. utcáját.

A Highclere-kastély egymagában, minimális számítógépes utómunka segítségével volt képes díszletet teremteni, most a díszlet szemmel láthatóan milliókat emésztett fel, David Crockett vezető producer nyilatkozta is, hogy öt háztömböt változtattak át teljesen beöltözött statisztákkal, lovakkal és hintókkal az 1880-as évek kinézetére, sok esetben mégis olcsónak tűnik a CGI – és sok mindent csak így lehetett megoldani.

A kosztümökre viszont nem lehet panasz:

Kasia Walicka-Maimone ötezer jelmezt tervezett a sorozat számára, ügyesen mutatva be a régi előkelőségek és az újgazdagok különbségét. Bertha Russel például mindig a legújabb párizsi divat szerint öltözik, ruhái az eredeti Worth-modelleket idézik. A Van Rhijnok sötétebb tónusokat és pár évvel korábbi szabásvonalakat hordanak, de mindegyiken látszik a drága anyagok felhasználása és a kifinomult tervezés.

A show előnyére szolgál, hogy nem ölelte keblére Hollywood legújabb trendjét, a colourblind castinget (mikor a színész kinézete nem számít, csak a tehetsége), és bár némileg mesés, de mégis történelembe illő módon kezeli a fekete szereplőket. A feltörekvő írónő, Peggy Scott (Denée Benton) biztos fog nehéz perceket okozni a Van Rihjn családnak.

Az aranykor összességében nézhető és egy-egy órában kikapcsolódást nyújthat, mégis nehéz szabadulni Bannister gondolatától, aki mikor ránézett Russelék vacsoraasztalánál az egyenes vonalban, nem pedig az angol hagyományoknak megfelelően, négyzetesen elhelyezett poharakra, arra jutott, hogy íme valami, ami tökéletes lehetne, de a szakértő szemek számára mégis hiányos.

Borítókép: Marian Brook (Louisa Jacobson) és Peggy Scott (Denée Benton). (Fotó: Facebook)