A kötet már a mottókkal (Hermész Triszmegisztosz, József Attila) magasra teszi a lécet, de aztán minden novellával újra és újra megugorja – az egyszeri írónak és könyvgyűjtőnek, nekem pedig ezek felett és mellett különösen kedvesek azok a novellák, amelyek az írásról, a könyvekről, a kettő viszonyáról szólnak, olykor már esszéisztikus stílusban. (És hát érvényes és legitim érvkészletet sorakoztatnak fel amellett, hogy könyvet gyűjteni igenis kell és érdemes.)
Nehéz lenne egyetlen idézettel illusztrálni Miklóssi Szabó tehetségét, de azt gondolom, hogy aki ilyen – itt éppen „mágikus realista” – novellaindítást tud produkálni, az más területeken sem marad szégyenben: „Amikor 168…-ban Bolognában a hullalopás akkora méreteket öltött, hogy a temetők inkább lyukacsos pázsithoz hasonlítottak, mintsem végső nyughelyekhez, amelyekből a végső ítéletkor az Úr parancsára megelevenednek és kiszállnak a holtak, nemes Mirandella, az özvegy polgármester és a hozzá végtelenségig hű, kutyatekintetű, sánta unokaöccse, Pacco Adelle erős őrséget rendelt a túlvilági ígéretet őrző kertek mellé.”
A jó novellából soha nem elég – pedig ez volna az ideális irodalmi „termék”: a jó(l megírt) novella könnyen fogyasztható, terjedelmileg nem megterhelő, a katarzist mégis menetrendszerűen szállítja. Miklóssi Szabó István novellái ilyenek.
Miklóssi Szabó István: Gyémántmozaik. Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2021.
Borítókép: Miklóssi Szabó István író (Fotó: Székely Hírmondó)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!