Mindig lenyűgöztek azok az írók, akik egy-egy, akár sokadik novelláskötetben is különböző hangokon tudnak szólni – a közvélekedés azt tartja, hogy az első kötetek sajátja ez, és egészen addig tart, amíg, úgymond, a szerző megtalálja a saját hangját… Én azonban éppen ellenkezőleg gondolom: azt tartom erénynek, ha valaki több köteten keresztül képes megőrizni ezt a sokszínűséget, ha mindig meglep és soha nem válik ásítozást kiváltóan kiszámíthatóvá az adott (élet)mű.
A Sepsiszentgyörgyön élő és dolgozó Miklóssi Szabó István ilyen szerző: írásművészetét sok éve van szerencsém ismerni, szegről-végről kollégák is vagyunk lapszerkesztőként, és az Olvaskola nevű bloggal (ahol szinte naponta oszt meg személyes hangú kritikákat és recenziókat az éppen elolvasott könyvélményeiről) végképp belopta magát minden olvasni szerető ember szívébe, így az én szívembe is.
A szerzőnek ez a negyedik novelláskötete, és bár ugyanolyan sokhangú varázslat a könyv, mint a korábbiak, mégis beszélhetünk egyfajta érésről (de csak erről az egyfajtáról, és csak ebből a szempontból, hiszen egyébként okafogyott már maga a szó is!): a sokféle hang ugyanolyan üde és friss, mint korábban, de az egész könyvélmény valahogy érett és letisztult, mondhatni bölcs lett.
Miklóssi Szabó szeret és tud szentenciaszerűen fogalmazni, amitől amúgy is hibátlan mondatai veretesek lesznek, kellőképpen baljósak egy-egy sűrű, tragikus történet előrevetítéséhez és felépítéséhez, és a választott témák és választott korok is teljességet sugallnak: a mitológia, a történelem vagy a fantázia világáról beszél a kötet szerkesztője, Vida Gábor is a könyv fülszövegében, olyan világokról, amelyek mind a szerző, mind az olvasó személyes belső tereivé válhatna – és válnak is.
Külön élmény az olvasó számára, hogy a mégoly allegorikusnak szánt vagy érzékelt szövegek is teljes mértékben hitelesek és a végletekig kidolgozottak maradnak, holott az allegóriák történeti, elmesélési részét a legtöbben összecsapják, hogy minél előbb eljuthassanak a tanulságok levonásához és ábrázolásához – Miklóssi Szabónál azonban, ha van is ilyen szándék egyik-másik írásban, ezt felülírja az élvezetes mesélni tudás, a jó próza alkotásának és befogadásának nemes öröme.
A kötet már a mottókkal (Hermész Triszmegisztosz, József Attila) magasra teszi a lécet, de aztán minden novellával újra és újra megugorja – az egyszeri írónak és könyvgyűjtőnek, nekem pedig ezek felett és mellett különösen kedvesek azok a novellák, amelyek az írásról, a könyvekről, a kettő viszonyáról szólnak, olykor már esszéisztikus stílusban. (És hát érvényes és legitim érvkészletet sorakoztatnak fel amellett, hogy könyvet gyűjteni igenis kell és érdemes.)
Nehéz lenne egyetlen idézettel illusztrálni Miklóssi Szabó tehetségét, de azt gondolom, hogy aki ilyen – itt éppen „mágikus realista” – novellaindítást tud produkálni, az más területeken sem marad szégyenben: „Amikor 168…-ban Bolognában a hullalopás akkora méreteket öltött, hogy a temetők inkább lyukacsos pázsithoz hasonlítottak, mintsem végső nyughelyekhez, amelyekből a végső ítéletkor az Úr parancsára megelevenednek és kiszállnak a holtak, nemes Mirandella, az özvegy polgármester és a hozzá végtelenségig hű, kutyatekintetű, sánta unokaöccse, Pacco Adelle erős őrséget rendelt a túlvilági ígéretet őrző kertek mellé.”
A jó novellából soha nem elég – pedig ez volna az ideális irodalmi „termék”: a jó(l megírt) novella könnyen fogyasztható, terjedelmileg nem megterhelő, a katarzist mégis menetrendszerűen szállítja. Miklóssi Szabó István novellái ilyenek.
Miklóssi Szabó István: Gyémántmozaik. Mentor Könyvek Kiadó, Marosvásárhely, 2021.
Borítókép: Miklóssi Szabó István író (Fotó: Székely Hírmondó)
