Vannak olyan pillanatok, amikor az ember – legyen az nő vagy férfi – úgy érzi, hogy egyik napról a másikra összeomlik az élete. Mindaz, amiről azt hitte, hogy egy biztos és megtartó közeg, örök életre szóló elköteleződés, egyik napról a másikra szertefoszlik. Az Urmai Gabriella Kilépőkártya című regénye alapján készült színdarab, amely Ivancsics Ilona és Színtársai előadásában látható, egy ilyen összeomlással kezdődik. Ötvenéves születésnapjának ünneplésére készül a Brunner Márta által megkapóan alakított nő, amikor férje otthon felejtett mobiljából kiderül, hogy megcsalják. Ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, hogy megértse azt, hogyan jut el egy ember a másik ember elárulásáig, végig kell gondolnia az életét.
Brunner Mártának igazi kihívás, hogy a főszereplő nő különböző korú énjeit kell eljátszania. Óriási a túljátszás veszélye, de a színésznőnek sikerül megtalálnia azt az egyensúlyt, amely révén egyrészt hiteles lesz húsz-, harminc- vagy éppen negyvenévesen, másrészt viszont arról se feledkezzen meg a néző, hogy ugyanarról a nőről van szó. Igazi színészi kihívás volt tehát a Kerékgyártó György által színpadra írt figura, és a dramaturgiai munka mellett Somogyi Szilárd rendező ötlete is dicséretes, vagyis az, hogy mindkét felvonás alatt folyamatosan építette és tartotta meg a főszereplő nő és a közönség között a lelki kapcsolatot. A címszereplő ugyanis mindvégig a színen volt, a nézők előtt kellett egyik pillanatról a másikra – mindig valamiféle szimbolikus ruhadarabot magára öltve – átváltoznia valamelyik fiatalabb énjévé.
Láttuk tehát, hogyan épít kapcsolatot kamaszként, fiatal felnőttként, középkorúként és idősebb korban is a fő karakter. Másrészt arról is szó van, hogy
különböző variációit látjuk a párkapcsolatoknak, így szinte minden néző magára ismerhet valamelyikben, másrészt katartikus pillanat, amikor felismerjük, hogy minden egyes esetben ugyanarról a problémáról beszélnek az alkotók.
Olyan kapcsolatokat látunk, amelyekben valamelyik fél nem szereti a másikat. Kötődések vannak, meg persze az is, hogy jó együtt lennie a férfinak és a nőnek, csak éppen elköteleződés hiányában nem tud működni az együttlét hosszú távon. Látunk olyan kapcsolatot, amelyet a rajongás vagy a hasonló élethelyzet, olyat, amelyet az egymás iránti függőség vagy éppen a szexuális vágy tart össze, de olyan kapcsolatot nem látunk, amelyet az egymás iránti elköteleződés tenne megbonthatatlanná.
A másik baj, amelyre a színdarab felhívja a figyelmet, az, hogy nem lehet úgy építkezni, hogy az ember nem mondja el a problémáit, gondját-baját a másiknak, ha bármilyen kis megbántódás süket fülekre talál. Ebben a színdarabban viszont az látható, hogy a főszereplő nem mondja el, mit szeretne, és azt is látjuk, hogy egyre magányosabbá válik. Környezetében senki nem figyel rá igazán, olyan élethelyzetek elevenednek meg a színpadon, amelyekben képtelen képviselni azokat az értékeket, amelyek boldoggá és kiegyensúlyozottá teszik.
Másrészről meg
arra kell rájönnie a főszereplőnek – és ez a nézőnek is tanulságul szolgálhat –, hogy nem lehet belemenni egyetlen életkorban sem az első adandó lehetőségbe, a párválasztás – akár tetszik, akár nem – igényel némi önismeretet is.
Mind a férfiaknak, mind a nőknek tudniuk kell önmagukról, hogyan képzelnek el egy párkapcsolatot, és nem elég ezt tudni, el is kell mondani a másiknak. Hiszen akkor kiderülne, hogy teljesen másként akar élni, mást akar az élettől a nő és a férfi. Ha pedig ez időben kitudódna, kevesebb válás lenne, és nem lenne annyi ember a párkapcsolatában is magányos.
Borítókép: Brunner Mártának igazi kihívás, hogy a főszereplő nő különböző korú énjeit kell eljátszania (Fotó: Boda Gábor)
