Gráczer L. Tamás titokzatos című regénye első helyezést ért el a Prae Kiadó krimipályázatán 2021-ben, és méltán. A regény A budai hóhér című sorozat első kötete, és pillanatok alatt beránt 1464 Magyarországába, a Mátyás koronázását megelőző budai hétköznapokba. (Azt is mondhatnám, hogy már olvasás előtt beránt, hiszen az egyik legjobban sikerült borítót láthatjuk a könyvön, továbbá a fejezeteket kis stilizált hóhérkötélhurkok választják el egymástól, ami alaposan és mindegyre elszorítja az ember szívét.)
A történet főhőse – rendhagyó módon – nem a háromfa hölgye (itt kell tisztázni, mi a háromfa: egy akasztófa-szerkezet „masszív tölgyfa gerendákból”, kettő „a földbe ásva, megfelelő távolságra egymástól, hogy akár négy-öt ember is elférjen egymás mellett a harmadikon, mely a két álló tetejét kötötte össze, három öl magasan”), hiszen ő már a történet elején halott, és titokzatos, érthetetlen módon a háromfára akasztatott, hanem Marcus, a művészi hajlammal, érző szívvel és nyomozói megszállottsággal megáldott/megvert budai hóhér, aki elhatározza, hogy kideríti: ki, miért és milyen körülmények között akasztotta fel a nőt az ő felségterületén.
Marcus olvasott ember, fiatalon orvoslást tanult Itáliában, fejből tudja Janus Pannonius szinte összes erotikus versét, szeret rajzolni, gyengéd szálak fűzik a város nyilvánosházának Regina nevű örömlányához (csupán a kettejük szerelmi évődésében véltem felfedezni az én ízlésemnek kissé kevésbé korhű, afféle Netflix-kompatibilis, sőt Netflix-adaptáció-kompatibilis, erőteljesen maira, kortárs-amorózóra hangszerelt szabályszerűségeket és fordulatokat), a munkáját pedig nem örömmel végzi, mint azt a járatlan olvasó gondolná, hanem szenvedve: tulajdonképpen azzal váltotta meg saját magát egy oktalanul elkövetett bűntény miatti halálos ítélet végrehajtása alól, hogy elvállalta ezt a hálátlan és közutálatnak, közborzongásnak örvendő feladatot.
A Mátyás koronázásának idején szolgálatot teljesítő hóhérról – a kötet Megjegyzések rovatában leírtak szerint – nem tudunk semmit, és ezt a termékeny ürességet használta ki a szerző arra, hogy a nagy történelmi alakok valósága mellett egy fiktív történetet eszeljen ki, benne elképzelt korabeli mellékszereplőkkel, és természetesen Mátyás királlyal, Podjebrád Katalinnal, Vitéz Jánossal és magával Janus Pannoniussal az elő-, illetve háttérben. Mint ahogy a kötet vége felé maga szerző keretezi az egészet, jobban mondva beszél ki (szerencsére csak itt) a történetből: „Marcus biztos volt benne, hogy a krónikák semmit nem fognak feljegyezni abból, ami Katalinnal, Janus püspökkel és a trónörökössel esett meg. Lesz talán egy soványka megjegyzés, hogy a királyné meghalt gyermekszülés közben, a király illőn meggyászolta, de ennél több aligha. Pedig pont az ilyen semmitmondó sorok mögött rejtőznek a legizgalmasabb történetek.”
