Gráczer L. Tamás titokzatos című regénye első helyezést ért el a Prae Kiadó krimipályázatán 2021-ben, és méltán. A regény A budai hóhér című sorozat első kötete, és pillanatok alatt beránt 1464 Magyarországába, a Mátyás koronázását megelőző budai hétköznapokba. (Azt is mondhatnám, hogy már olvasás előtt beránt, hiszen az egyik legjobban sikerült borítót láthatjuk a könyvön, továbbá a fejezeteket kis stilizált hóhérkötélhurkok választják el egymástól, ami alaposan és mindegyre elszorítja az ember szívét.)
A történet főhőse – rendhagyó módon – nem a háromfa hölgye (itt kell tisztázni, mi a háromfa: egy akasztófa-szerkezet „masszív tölgyfa gerendákból”, kettő „a földbe ásva, megfelelő távolságra egymástól, hogy akár négy-öt ember is elférjen egymás mellett a harmadikon, mely a két álló tetejét kötötte össze, három öl magasan”), hiszen ő már a történet elején halott, és titokzatos, érthetetlen módon a háromfára akasztatott, hanem Marcus, a művészi hajlammal, érző szívvel és nyomozói megszállottsággal megáldott/megvert budai hóhér, aki elhatározza, hogy kideríti: ki, miért és milyen körülmények között akasztotta fel a nőt az ő felségterületén.
Marcus olvasott ember, fiatalon orvoslást tanult Itáliában, fejből tudja Janus Pannonius szinte összes erotikus versét, szeret rajzolni, gyengéd szálak fűzik a város nyilvánosházának Regina nevű örömlányához (csupán a kettejük szerelmi évődésében véltem felfedezni az én ízlésemnek kissé kevésbé korhű, afféle Netflix-kompatibilis, sőt Netflix-adaptáció-kompatibilis, erőteljesen maira, kortárs-amorózóra hangszerelt szabályszerűségeket és fordulatokat), a munkáját pedig nem örömmel végzi, mint azt a járatlan olvasó gondolná, hanem szenvedve: tulajdonképpen azzal váltotta meg saját magát egy oktalanul elkövetett bűntény miatti halálos ítélet végrehajtása alól, hogy elvállalta ezt a hálátlan és közutálatnak, közborzongásnak örvendő feladatot.
A Mátyás koronázásának idején szolgálatot teljesítő hóhérról – a kötet Megjegyzések rovatában leírtak szerint – nem tudunk semmit, és ezt a termékeny ürességet használta ki a szerző arra, hogy a nagy történelmi alakok valósága mellett egy fiktív történetet eszeljen ki, benne elképzelt korabeli mellékszereplőkkel, és természetesen Mátyás királlyal, Podjebrád Katalinnal, Vitéz Jánossal és magával Janus Pannoniussal az elő-, illetve háttérben. Mint ahogy a kötet vége felé maga szerző keretezi az egészet, jobban mondva beszél ki (szerencsére csak itt) a történetből: „Marcus biztos volt benne, hogy a krónikák semmit nem fognak feljegyezni abból, ami Katalinnal, Janus püspökkel és a trónörökössel esett meg. Lesz talán egy soványka megjegyzés, hogy a királyné meghalt gyermekszülés közben, a király illőn meggyászolta, de ennél több aligha. Pedig pont az ilyen semmitmondó sorok mögött rejtőznek a legizgalmasabb történetek.”
A kötet korhű tudása lenyűgöző, a borzongató hangulat pedig végig biztosított: nem csupán a különleges haláleset miatt, hanem azért is, mert a főhős hóhér mindennapjai (avagy a főhős hóhér-mindennapjai) szinte oldalanként szolgálnak újabb és újabb adalékokkal azok számára, akik kedvelik az ilyesmit (és azok számára is, akik kedvelik, csak tagadják). A szerző látható élvezettel és keresett szenvtelenséggel részletezi a korabeli hóhértechnikák és tennivalók hosszú listáját, és ezektől rendkívül hangulatossá válik a történet, még a fent említett szerelmi élet túlságosan maira hangszerelt részletezésével kapcsolatos kifogásaim ellenére is. Bölcsesség van benne („A mesék hazudnak. A valóságban mindenki bűnhődik, akár jó volt, akár rossz.”) és pompás – többnyire fekete – humor is: „A halálraítéltek ilyenkor bűnbánatot tartottak, köszönetet mondtak, ha kegyelmet kaptak, bocsánatot kértek az áldozat rokonaitól, óva intettek mindenkit, hogy hibájukat elkövessék – nem vették úgy semmibe a szokásokat és a hagyományt, mint Menyhért, aki pedig nem egy kivégzés részese volt már. Igaz, egyik sem a sajátja volt.” Vagy: „Marcus számára különösen kedves volt – szigorúan szakmai szempontból – a szent halálának ábrázolása. A legenda szerint, amikor Pált lefejezték, feje háromszor megpattant a földön, és mindegyik helyen forrás fakadt. A fej itt még félig a nyakon volt, ahová éppen lesújtott a pallos, ami pont úgy festett, mint az, amit a városházán őriztek. Maga a kivégzés is mintha a Káposztáspiacon zajlott volna. Az oltár készítője láthatóan sok inspirációt szerzett a budai hétköznapokból.”
Érdeme a könyvnek a fentieken túl az is, hogy egészen az utolsó oldalakig képes fordulatokat produkálni, rendre meglepve a történet titkait megérteni kezdő olvasót – mesteri krimi, és mesteri szépirodalom A háromfa hölgye, az olvasók lelkesen várhatják hát A budai hóhér további köteteit.
Gráczer L. Tamás: A háromfa hölgye. Prae Kiadó, Budapest, 2022.
Borítókép: Gráczer L. Tamás (Fotó: Prae.hu)
