Még úgy is, hogy ez a könyv önmagában, semmihez sem hasonlítgatva igazán remek szórakozást nyújt: a történet tökéletesen illeszkedik a brandbe, kellőképpen izgalmas, és nem utolsósorban a Prometheus című film felé mutatóan feszegeti az egész Alien-mitológia legkülső határait – például felveti, hogy az űrlényeket valakik létrehozták abból a célból, hogy teljes bolygókat, civilizációkat irtsanak ki, nem pedig afféle hagyományos törzsfejlődés eredményei:
Gyakorlatilag egy génmódosított fegyverfejlesztői vágyálomnak nézett ki – a különféle hüllők legrosszabb tulajdonságait vegyítette egy freudi rémálom formájában. És hogy még halálosabb legyen, a savas vér még holtában is veszélyessé tette.
Illetve: „Arra gondolok, hogy az idegen lehet egy nagyon régen kezdődött kísérlet gyümölcse. […] Egy élő ereklye, amit génmódosítással hoztak létre elsősorban és kizárólagosan azért, hogy az ellenség teljes kiiktatásával vessen végett a háborúknak. […] Tehát ez a faj nem háborús fegyver, hanem a totális pusztítás és kiirtás eszköze.”
Még úgy is, hogy a kötet szállít mindent, ami egy jó Alien-sztorihoz kell: sejtelmes, borzongató utalásokat („Az utolsó megállapítása az volt, hogy az alvókapszulája fedelének belső oldalán megnőtt a páralecsapódás.”), a gonosznál is gonoszabb fenevadakat, illetve azok megtermékenyítési, szaporodási, növekedési és táplálkozási (igen, embert esznek…) szokásainak bőséges lajstromát, okos elmélkedéseket a világűrről, etikai kérdéseket az androidok kapcsán, és egy egészen mulatságos társadalomkritikát az egyik bolygón élő, majd többek között az idealizmusuk miatt kipusztuló népcsoportról, akit gunyorosan csak progresszív népeknek hív („Talán a rodinai tanács indíthatott egy újabb hiúságellenes keresztes hadjáratot, és a magas rangú tisztségviselőik személyes szépségápolását napi öt percre korlátozták. Ki tudja? Shuman szerint a Progresszív Népek nagyon sok mindenben akadályozták a saját haladásukat.”). És még akkor is, ha a végül elkészült, és Fincher által rendezett filmmel ellentétben ebben a forgatókönyvben, illetve a forgatókönyv alapján született regényben csak úgy árad a pompás humor:
A tengerészgyalogos lelkiismerete lázadozott kissé a gyengébb elleni erőszak miatt, de úgy döntött, majd később hagyja, hogy a bűntudat mardossa egy kicsit.„Mindent használunk, ami működik. Néha kókuszt is. Babaolajjal is próbálkoztunk, de folyton kifogytunk a babákból.”; „Na de egyszerre egy válságot oldjunk meg! Arról a hídról majd akkor ugrom le, ha odaérek.”; „Találkoztál érdekes emberekkel? Csak óvatosan! Még a végén elkapsz tőlük valami idegent!”, „Márpedig a szörnyek nagyon fel akarták törni ezt a kemény diót, hogy hozzáférjenek a lágy embertöltelékhez.”, illetve: „Kérés elutasítva – válaszolta a gép, és ismét elmondta, miért. Bishop nyugodt maradt, bár értette, hogy az emberek ilyenkor miért ragadnak meg valamilyen tompa tárgyat, hogy szétverjék a konzolt.” Tényleg, kevés sci-fi-történeten lehet ennyit röhögni, és ez csodálatosan oldja az arctámadókkal való álmodástól való félelem elalvás előtti feszültségét. Egyszóval: jó, sőt csodás, hogy volt egy ilyen forgatókönyv, és lett belőle egy remek regény – sőt, még a belőle készült filmet is megnézném, jóllehet kedvenc Ripley-m az egész történetben kómában fekszik; de azért meg kell adni, hogy az első rész által megalkotott metafizikai űrlénypara szellemiségéhez David Fincher totális borzalomról, reménytelenségről és nemes, de hiábavaló önfeláldozásról szóló sötét remeke áll közelebb.
William Gibson forgatókönyve alapján írta Pat Cadigan: Alien 3. – Az eredeti és ismeretlen történet. Fordította: Habony Gábor. Szukits Könyvkiadó, Budapest, 2022.
