Az elmúlt időszakban az ausztrál Netflix a tinédzserekre és a fiatal felnőtt közönségre kíván koncentrálni. Tavaly A búvárklubbal, az idén a motorcrossról szóló Maverixszel, legutóbb pedig a szörfös világba bepillantást engedő Egy pörgős nyárral jelentkezett. A sorozatok hasonlók: a sport festi meg a tinédzserkapcsolatok és problémák hátterét. Összehozza a sokszereplős gárdát, látványos jeleneteket biztosít Ausztrália festői tájain és biztos végcélt jelent egy utolsó részben elérkező nagy verseny formájában.
Leginkább a Maverix és az Egy pörgős nyár rímel, de az utóbbi valószínűleg szélesebb közönséggel rendelkezik, mint a motorcross fiatal szurkolói. Sporttéren a sorozat komoly rokonságot mutat a 2002-es Sordöntő nyárral is, amely szintén az amatőr és profi szörfösök érvényesülésének nehézségeire épült. Az Egy pörgős nyár szereplőgárdája azonban fiatalabb, így számos tiniproblémát érint tíz harmincperces részében. Beszél diszfunkcionális szülői kapcsolatról, mentális egészségről, pánikrohamokról, az influenszervilág és a közösségi média okozta gondokról, illetve az ausztrál őslakosok elfogadottságáról. A rövid részek nem adnak elég játékidőt, hogy minden problémát kivesézzen a sorozat, így többnyire csak a felszínt kapargatja, de épp elegek ahhoz, hogy minden karakternek legyen lehetősége bejárni saját fejlődési útját.
Az első részek főleg a New Yorki-i vadóc, Summer (Sky Katz) és az ausztrál, traumákkal küzdő szörfös, Ari (Kai Lewins) történetét mesélik el. Summer azért kerül a világ másik felére, mert miután több iskolából is kicsapták, anyjának nem jut eszébe jobb, mint régi barátaihoz küldeni egy ausztrál kisvárosba, amíg ő a Közel-Keleten dolgozik. Summer persze haza akar szökni, de ahogy megismerkedik Shorehaven összetartó közösségével, beleszeret a városba és annak egy bizonyos tagjába. Ari profi szörfössé szeretne válni, de egy évvel ezelőtti balesete minden fizikális rehabilitáció ellenére sem múlt el nyomtalanul, így pánikrohamok gyötrik. Ezeken Summer segítségével tud úrrá lenni, ám a lány nincs mindig mellette. A harmadik, negyedik rész táján a történet horizontja tágulni kezd, és egyre többet tudunk meg a mellékszereplőkről is. A társaság tagja a tehetséges szörfös, de emberi kapcsolataiban túl merev Poppy (Liliana Bowrey), a szép, bizonytalan és helyét kereső Bodhi (Savannah La Rain), illetve az önző ellenfélként induló, valójában önbizalomhiányos Marlon (Joao Gabriel Marinho).
A karakterek egytől-egyig szerethetők, és bár jól ismert klisékből építkeznek, mégis szórakoztató történetet mesélnek el, amelyet Pascal Barbare és Cornel Wilczek kiváló zenéje fest alá. A fülbemászó dallamok és a jól fényképezett versenyjelenetek megfelelően ellensúlyozzák az újrahasznosított elemeket. Az ismétlés alapvetően nem baj. Ha így lenne, Hollywood nem tudna szinte kizárólag filmszériákból, előzményekből és folytatásokból, remake-ekből, rebootokból és requelekből megélni. A Marvel- és DC-univerzumok bebizonyították, hogy ma szinte csak ilyen típusú filmeket érdemes csinálni, hiszen ez ülteti be a közönséget a mozikba. Hasonló a helyzet a streaming frontján is, így a filmipari változások miatt egyre csökken is az igény az eredetiség iránt. Szkeptikus szakértők szerint a filmipar összesen nyolc alaptörténettel dolgozik, például minden romantikus komédia egy Rómeó és Júlia, esetleg kevesebb öngyilkossággal fűszerezve. Harminc évvel ezelőtt például évente talán egy folytatás vagy remake fért be a legsikeresebb filmek közé, húsz éve azonban nagyot fordult a világ, és az évezred már az újraértelmezésekről szól. A nyolcvanas évek nagy sikerei közül például mindössze három filmet nem dolgoztak még fel (E.T. A földönkívüli, Aranyoskám és az Esőember).
A folyamatot a pandémia és a jelenlegi világméretű drágulás még inkább segíti. A Netflix például nemrég jelentette be, hogy a költségcsökkentés okán többet nem finanszíroz szerzői filmeket. Marad tehát egy létező történet világában kreálni egy újat vagy egy korábbi történetszál, karakter újrafelhasználása új köntösben.
A nyolcmilliárdos Földön az utóbbi próbálkozás akár jól is elsülhet, ha a karakterek valami egyedit tudnak mondani a célzott generációnak. Az Egy pörgős nyár a közösségi média negatív hatásaival, illetve a mentális egészség ábrázolásával akar újat mutatni, mivel a Z és az alfa generáció számára ez a két probléma a legmeghatározóbb kérdés. A sorozat tehát pontosan érti, hogyan kell a régi mesét új csomagolásban eladni. Ugyanakkor tudja a helyét: nem akarja megváltani a világot, csak szórakoztat, és ezt összesen öt órában hibátlanul teszi.
Borítókép: Joao Gabriel Marinho az önző ellenfélként induló, valójában önbizalomhiányos Marlon szerepében (Forrás: Netflix Media Center)
