Kontrollált és korlátolt külföldi kiutazások

A hetvenes évek elejére elültek a beatmozgalom újdonságából fakadóan keltett hullámok, ugyanakkor egyre többen próbálkoztak zenéléssel a fiatalok közül, a már befutott sztárok pedig alkalmat kaptak arra, hogy külföldön is megcsillogtathassák tudásukat. Túlnyomó többségük táncdalénekes volt, de a rockzenekarok közül az Omega kimagasodott, és kiváltképp sokat forgolódott – eredményesen – nemcsak a keleti blokk, hanem a Lajtán túli területek színpadjain is. A személyes és a művészi szabadságuk sem volt azonban meg, a külföldi impresszálással foglalkozó Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI, Interkoncert) rajtuk tartotta vigyázó szemeit, amelynek írásos nyoma is van egy ötven évvel ezelőtt általuk a felettes kulturális tárcának írt jelentés képében.

Forrás: Fortepan

Benkő László kezében az Omega együttes első magyar nagylemeze Fotó: Fortepan

Amikor egy énekest az NKI kiküldött egy nemzetközi fesztiválra, a résztvevők névsorát a Művelődésügyi Minisztériummal egyeztetniük kellett. Mindezt az Interkoncert 1972. augusztus 24-én csak az állam előzetes felkérésre jelentette be, amikor a svájci Gmundenben megrendezett Coupe d’Europe Musicale-re kiküldték Cserháti Zsuzsát, Szűcs Juditot és Payer Andrást. Az nem derül ki az iratokból, hogy az énekesek kiválasztásába közvetlenül beleszólt-e a kulturális tárca, de még az sem kizárt, hogy a közlekedési eszköz megváltozása – végül úgy döntöttek, hogy vonat helyett autóval utaznak – játszott közre abban, hogy a résztvevők névsoráról pontos tájékoztatást adott felettes szervének az NKI. A Szabados György által vezetett dzsesszkvintett – amelynek tagja volt Ráduly Mihály is, aki leginkább a nevezetes Syrius együttessel híresült el és 1973-tól az USA-ban élt – 1972-ben viszont csak harmadszori nekifutásra mehetett ki a San Sebastian-i Nemzetközi Dzsesszversenyre, ahol elnyerték a nagydíjat free dzsessz kategóriában. Az első kettőre önhibájukon kívül nem tudtak elmenni, végül a minisztérium zenei főosztálya segítette kiutazásukat anyagilag, amelyről az 1972. június 15-én kelt levélében Rusz Ferenc, a tárca főelőadója írt.
 

Az NKI mindezzel együtt úgy látta, hogy a magyar zenészek nyugati karrierjének nemcsak a kötött devizagazdálkodás, de a szűkös nyomdai kapacitás is útját állta, ami a propagandaanyagok elégtelenségében nyilvánult meg, és ezt még a hangzóanyagokkal sem tudták ellensúlyozni. A szocialista hiánygazdaság így akadályozta a magyar könnyűzene külföldi terjesztését.

 Az NKI ezenkívül saját intézményének alacsony dolgozói létszámát és a bemutató koncertek hiányát tüntette fel, mint a nyugati piacok meghódításának legnagyobb akadályait. Ebben volt is igazság, mert a sajtó- és propagandamunkát a csoportvezetőn kívül egyetlen munkatársuk végezte, aki a szabadságolások és a megbetegedések alkalmával besegített más osztályok tevékenységébe is, ráadásul egyben aktív munkahelyi pártvezetőségi tag volt. Ettől függetlenül komoly ellenőrzéseket tartottak Nyugaton az Interkoncert alkalmazottai, 1970-ben összesen huszonkét svájci és Benelux államokbeli, tizenhat francia, tíz NSZK-beli, nyolc-nyolc osztrák és skandináviai, négy amerikai és egy olasz út során tekintették meg az ottani magyar zenészek produkcióit, összesen pedig hetvenhét alkalommal jártak tőkés országokban ebből a célból. 

Valószínűleg jobban megbíztak a szocialista országok erkölcseiben, mert oda kevesebb, összesen ötvenkilenc utat szerveztek, ezek közül tizennyolc csehszlovákiai, tizenegy NDK-beli, nyolc szovjet, hét román, hat-hat lengyel és jugoszláviai, valamint három bolgár volt. A másik oka a lanyhább érdeklődésnek a profitorientáltság lehetett, mivel több hasznot reméltek a nyugati kapcsolatok kiépítéséből.

A Művelődésügyi Minisztérium főelőadója, Vajda Tibor 1972. szeptember 22-én méltatlankodó feljegyzésében ugyanakkor bírálta az NKI-t, mert véleményüket többször nem kérték ki arról, hogy kit küldhetne Magyarország a nemzetközi fesztiválokra, pedig erre nyomatékosan és rendszeresen felszólították őket. Ez abból a szempontból, hogy hozzá nem értők ültek ezeken a posztokon a tárcánál, érthető volt, bár az NKI esetében is sokszor el lehetett mondani ugyanezt, amit azzal igyekeztek kompenzálni, hogy az Országos Rendező Irodától kértek bizonyos esetekben szakvéleményt. Vajda Tibor úgy állította be, hogy Sztevanovity Zoránt és Karda Beátát a minisztériumot megkerülve küldték ki a fesztiválokra. Valószínűsíthetjük, hogy ezzel a két énekessel a Kádár-rendszernek semmi baja nem volt, a kormányzati szerv mégis aggodalmát fejezte ki az Interkoncert efféle magatartásával kapcsolatban. Horváth József, az NKI igazgatóhelyettese a sopoti fesztiválról szóló jelentéseiben ehhez kapcsolódóan utólag bizonyos szempontból szintén elmarasztalta Zoránt, illetve a választott számot (Mária volt), más tekintetben viszont védte a monopolcéget, mert szerinte az énekes érett, színvonalas előadó volt, és ezért jó döntés volt őt szerepeltetni. A siker elmaradásának okát abban látta, hogy az állam nem szánt elegendő pénzt a művészek felléptetésére, illetve, hogy az NKI által kidolgozott koreográfia és a ruházkodás nem volt megfelelő. A kulturális tárca által a sopoti fesztiválra szánt húszezer forintot egyenesen nevetségesen kevésnek minősítette.

Erkel Színház, a Táncdalfesztivál döntője, Sztevanovity Zorán

A pártállam és az NKI ideológiai ellenőrzése tehát még a ruházkodásra is kihatott, ami hatványozottan igaz volt a szovjet koncertszervező cégre, amelynek alkalmazottai még abba is beleszóltak, hogy ne vegyék le az énekesek az állványról a mikrofont. A szovjet delegáció tapasztalatszerzés céljából évről évre meglátogatta a Kisstadion-beli Omega koncerteket is, de a kialakult averziók miatt soha nem hívták meg őket a „nagy testvér” országába. Erről Kóbor János korábban így vallott: 

A Szovjetunióban soha nem jártunk a rendszerváltás előtt. A szovjet koncertszervező cégtől, a Goszkoncerttől mindig ott volt egy fontos elvtárs a Kisstadon-beli koncertünkön. Ők is érezték, hogy teljesen kilógtunk a magyar rockzenei mezőnyből, igény is lett volna ránk jócskán náluk, mégsem hívtak meg minket soha, mert érezték, hogy koncertjeinkkel mi oda túl nyugatiasak lennénk, főleg a külsőnk miatt, miközben agyba-főbe dicsértek minket. Amikor pedig megtudtuk, hogy a Goszkoncerttől figyelik a produkciónkat, még rá is tettünk egy lapáttal, direkt úgy mozogtunk, ahogy ott nem volt elfogadható, levettük a mikrofont az állványáról, amit ott szintén nem volt szabad. Nem voltunk soha szocialista mintagyerekek, velünk nem lehetett megtenni azt, mint rajtunk kívül mindenkivel, még a legvadabb hard rock zenekarokkal is, hogy levágassuk a hajunkat csak azért, mert a Szovjetunióban lépünk fel (a Dinamit együttes szovjet turnéja előtt még Budapesten mindenkinek ellenőrizték a hajhosszát, és akinek egy gyufásskatulya szélességénél hosszabb volt a haja, elküldték fodrászhoz az NKI alkalmazottai – a szerk.). 2013-ban éppen ezért kaptuk meg az orosz ortodox pátriárkától a kitüntetést, amelynek indoklásában benne volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas években az ottani ifjúság számára mi szimbolizáltuk a szabadságot. A lemezeinket viszont vették a szovjet állampolgárok, mint a cukrot, méghozzá úgy, hogy az MHV által oda exportált példányok nem bizonyultak elegendőnek, ezért a szovjetek a maguk szakállára másoltak belőlük még ki tudja, mennyit, valószínűleg százezres nagyságrendben. Csináltak hozzá saját maguk másik borítót, úgyhogy a szovjet Melodija által kiadott lemezeinket a cirill betűkön túlmenően is ragyogóan meg lehetett különböztetni a magyartól. A szerzői jog nemzetközi megállapodásaira fittyet hányva történt mindez, de ez ellen senki nem merte felemelni a szavát nálunk sem. Máskülönben a nyugati kiadású lemezeinket nem lehetett kapni a szovjeteknél, legfeljebb, ha csempészáruként behozták Finnországból.

Borítókép: az Omega együttes koncertje, az Időrabló című nagylemezük idején, 1976-ban (Fotó: Fortepan)