Kása Béla 1973-ban utazott először Erdélybe. Megtanult brácsázni, bőgőzni, népzenét gyűjtött és fényképezett. Portréfotóinak lényege, hogy az embereket természetes környezetükben örökíti meg úgy, hogy kapcsolatot teremt velük, így az alanyok keresetlenül, őszintén a valódi arcukat mutatják, illetve azt, amit láttatni akarnak. A jelenlegi kiállításon egész falat betöltő molinókról néznek ránk a zenészek, például István Sándor és Babos néni 1976-ból. A portrék hitelességét szolgálja az is, hogy a legkisebb részlet is a helyén van, legyen szó a Babos néni lábára felkapaszkodó macskakölyökről vagy a bőgő cipőre tekeredő hevederéről. A kisebb keretekben látható fotók is mesések, Pali Marci és Sípos Márton 2002-es képén például a háttérben birkák legelnek, az előtérben szamár figyeli a hegedűsök játékát. Ezek azonban nem beállított fotók, hanem egy olyan valóságot örökítenek meg, mely eltűnőben van.

A fotográfus a hagyományos népzenészek és kis népcsoportok életét szándékozik megmutatni.
Előbbi témára példa a jelenleg látható kiállítás. Utóbbira a néhány éve összeállított Rabarik. Ekkor Kása Béla egy olyan népcsoportot fotózott Indiában, akik magukat a magyarok rokonainak tartják. Hogyan lehet ilyen témák közelébe jutni? Hiszen a népzenészek világa is sajátos, tradicionális, zárt rendszer, akár a törzsi viszonyok.
Van valamiféle vonzódásom ezek felé az emberek felé. Nem tűnt olyan nagy valaminek nekem velük szóba állni, kérdezősködni, barátkozni. Látják rajtam, hogy komolyan érdekel a zene, a hangszereik, ahogyan élnek, a nyelvük. Igyekszem a nyelvet is gyorsan megtanulni, és így belépni közéjük. Nem a fényképezés volt az első, az a második volt. Először a munkát fogtam meg, a kaszát, a kapát, a villát, a szénát, a lovakat, olyasvalamit, amivel tudtam segíteni. Másképpen néznek az emberre, ha nem riad vissza egy kis munkától. Utána már lehet együtt mulatni, hangzó anyagot felvenni, fényképezni. Így természetesen tudnak a fényképezőgépbe nézni
– fogalmazott lapunk kérdésére a fotográfus.