Kása Béla 1973-ban utazott először Erdélybe. Megtanult brácsázni, bőgőzni, népzenét gyűjtött és fényképezett. Portréfotóinak lényege, hogy az embereket természetes környezetükben örökíti meg úgy, hogy kapcsolatot teremt velük, így az alanyok keresetlenül, őszintén a valódi arcukat mutatják, illetve azt, amit láttatni akarnak. A jelenlegi kiállításon egész falat betöltő molinókról néznek ránk a zenészek, például István Sándor és Babos néni 1976-ból. A portrék hitelességét szolgálja az is, hogy a legkisebb részlet is a helyén van, legyen szó a Babos néni lábára felkapaszkodó macskakölyökről vagy a bőgő cipőre tekeredő hevederéről. A kisebb keretekben látható fotók is mesések, Pali Marci és Sípos Márton 2002-es képén például a háttérben birkák legelnek, az előtérben szamár figyeli a hegedűsök játékát. Ezek azonban nem beállított fotók, hanem egy olyan valóságot örökítenek meg, mely eltűnőben van.
A fotográfus a hagyományos népzenészek és kis népcsoportok életét szándékozik megmutatni.
Előbbi témára példa a jelenleg látható kiállítás. Utóbbira a néhány éve összeállított Rabarik. Ekkor Kása Béla egy olyan népcsoportot fotózott Indiában, akik magukat a magyarok rokonainak tartják. Hogyan lehet ilyen témák közelébe jutni? Hiszen a népzenészek világa is sajátos, tradicionális, zárt rendszer, akár a törzsi viszonyok.
Van valamiféle vonzódásom ezek felé az emberek felé. Nem tűnt olyan nagy valaminek nekem velük szóba állni, kérdezősködni, barátkozni. Látják rajtam, hogy komolyan érdekel a zene, a hangszereik, ahogyan élnek, a nyelvük. Igyekszem a nyelvet is gyorsan megtanulni, és így belépni közéjük. Nem a fényképezés volt az első, az a második volt. Először a munkát fogtam meg, a kaszát, a kapát, a villát, a szénát, a lovakat, olyasvalamit, amivel tudtam segíteni. Másképpen néznek az emberre, ha nem riad vissza egy kis munkától. Utána már lehet együtt mulatni, hangzó anyagot felvenni, fényképezni. Így természetesen tudnak a fényképezőgépbe nézni
– fogalmazott lapunk kérdésére a fotográfus.
Kása Béla művészi útján a második nagy mérföldkő az indiai utazás volt. Indiai meghívója, Bethlenfalvy Géza könyvespolcán talált egy kötetet a gudzsarati nomád pásztorokról, a rabarikról, és következő útja Bhudzsba vezetett.
India egyes részein még ugyanaz van, csak pár ezer kilométerrel arrébb. Nyugodtan, egyszerűen élnek falvakban emberek. A kenyerüket kemény munkával keresik meg, főleg a pásztorok. Akár évekig nem jön a monszun a szárazságban, de megtanultak túlélni, akár a pásztorok és zenészek Erdélyben. Ezek a nomád pásztorok nagyon kedvesen, normálisan állnak egy idegenhez, nincsenek előítéleteik, kíváncsiak. Egyszerű volt velük, a nehézséget az iszonyú távolságok jelentik, oda eljutni, megtalálni őket, az a kemény. Mindig vittem zsebre vágható fotóalbumot, amibe az én világomból tettem 20-25 képet, az állataimat, a kecskéket, juhokat, tyúkokat, lovat, kutyát, macskát, hogy én merre élek, milyen házban, milyen hangszerek között. Ez belépő volt, hogy én ez vagyok, ugyanolyan vagyok, mint ti, nem akarok rosszat, csak érdekel, hogy éltek ti, hogy fejitek a kecskét, a tevetej milyen ízű. Erre szívesen válaszoltak, segítettek, tippeket adtak, hova menjek el – ugyanúgy ment minden, mint Erdélyben.
Sokan azt tapasztalják, a vándorélet sokat kivesz belőlük. Kása Bélát mintha inkább feltöltené, pedig idén hetvenéves.
Az utazás soha nem esett nehezemre. Csak az utolsó indiai utam, a Covid előtt volt kemény annyiból, hogy dengue-lázas lettem. A fakiráni dzsat törzshöz utaztam, akik valamikor harcosként keveredtek Indiába, letelepedtek a pakisztáni határ szélén, karaj tevékkel foglalkoznak. Beúsznak a tevékkel a tengerbe, szigetekre, ott legeltetik őket. Úgy volt, hogy kiúszok velük a tevékkel a szigetekre, erre másnap reggelre lázas voltam. Visszavitettem magam Bhudzsba, ott már magas lázam volt, tíz napot kórházban töltöttem infúzión. A puskári tevevásárra sem tudtam elmenni. Nyolc le-föl szállással, tolószékben tudtam visszajutni Magyarországra. Vannak néha nehézségek
– összegzi Kása Béla, majd hozzáteszi, két nap múlva indul újra Erdélybe egy zenészfaluba, onnan pedig görögországi zenészekhez utazik.
Ennek az életmódnak nem is az utazás a nehézsége, hanem a hazaérkezés, mindig nehéz volt újra belerázódni a hétköznapokba.
Csak akkor tudtam utazni, ha volt elég pénzem arra, hogy itthon is működjön a család, és menni is tudjak. Nem tudtam folyamatosan fényképezni, mint egy fotóriporter, de legtöbbször mindig azt csináltam, amit szerettem. Ha már nem volt jó, akkor váltottam. A végtelenségig nem szabad rabjává válni valaminek a fotográfián belül sem. Fiatalon elkapja az embert a nagy mindenféle, nagy fesztiválok, nagyváros, érdeki az embert. Elég gyorsan elegem lett ebből, meg a nyugati életből, arra vágytam, hogy mást találjak, ahol tudok dolgozni, fényképezni. Azért nekem is kellett olyat csinálni, ami nem mindig a szívem csücske volt, de elvállaltam. Én mindig visszafelé igyekeztem a több pénzből az egyszerűbb élet felé, vidékre, falura, tanyára, természetbe. Nálam így működik még most is.
Borítókép: Kása Béla (Fotó: Ficsor Márton)
