Az ötlet, hogy kötet foglalja össze, mutassa be F. Kovács Attila meglehetősen szerteágazó életművét, Kieselbach Tamás művészettörténésztől, galeristától származik, akinek régi vesszőparipája, hogy kevés a magyar képzőművészeket bemutató könyv, monográfia. – A gyűjtemények, amelyek felbomlanak, értelmüket vesztik – fogalmazott, hozzáfűzve: a kötetek ellenben megmaradnak. – Tudom, milyen érzés, amikor valaki kezébe veszi saját életművét, ennek a hatása alatt élek az utóbbi években – mondta a műgyűjtő.
– Körülbelül négy éve vetette fel Kieselbach Tamás először a könyv ötletét – árulta el F. Kovács Attila. – Két esztendeje jött az ihletett pillanat, amikor azt mondtam: nincs további időhúzás, és belevágtunk.
Kieselbach Tamás ekkor kérte fel mellé szerkesztőnek Rieder Gábor művészettörténészt, akiről F. Kovács Attila elárulta: olyan jó munkakapcsolatban dolgoztak, hogy amikor a közel hatezer fotóból kiválogatták azt az ötszázat, ami bekerült a kötetbe, egyszer sem vesztek össze. – Ami, engem ismerve, igen nagy szó – vallotta be a művész.
A szerkesztési elv kiválasztásakor leszögezték: nem csinálnak időrendi, sem műfaji könyvet, ennek megfelelően végül konceptuális fejezeteket alkottak. – Olyan kötetet, amelyik nem bemutatja az életművet, hanem maga az életmű része, egy műtárgy, egy művészkönyv – mondta el Rieder Gábor. – Így lett életműkönyv a műfaji megnevezése.
Vagy miként Kieselbach Tamás fogalmazott: világ- és látványértelmező könyv, amelyben minden egyes lapozás új és új élményeket ad. Ebben komoly szerepet játszottak a tervező grafikusok, Czakó Zsolt és Kecskés Barbara.
F. Kovács Attila a 70-es évek óta több művészeti ágban maradandót alkotott itthon és a nemzetközi színtéren egyaránt. Építésznek indult Makovecz Imre tanítványaként, mégis filmdíszletek tervezésével szerzett hírnevet. Bódy Gábor Psychéjén kívül Szabó István A napfény íze és Sándor Pál Szerencsés Dánielje mind őt dicsérik. A rendszerváltás táján képzőművészként ugyancsak sikerrel mutatkozott be, a Műcsarnok mellett kiállított Berlinben, Szöulban, Chicagóban és New Yorkban is. Ekkortól dizájnerként nemzetközi hírű konceptdizájn-bútorkollekciókat tervezett és mutatott be Londonban Megyesi Zsuzsával. Az enteriőrökön, éttermeken és bárokon kívül olyan, nagy jelentőségű múzeumok kialakítását álmodta meg, mint a Terror Háza vagy a Sorsok Háza. Előbbiért 2022-ben megkapta a Kossuth-díjat.
Rieder Gábor szólt arról, hogy AttilaFK életművének minden területét misztikus szimbólumok hatják át, amelyek jellemzik a művészetét, világról alkotott képét. – Ezeket bátran használtuk a könyvben, mivel Kieselbach Tamás rámutatott, hogy meglehetősen ritkán bukkannak fel a kortárs művekben – magyarázta a kötet szerkesztője. A galériatulajdonos a Ferenczfy Kovács Attila által alkalmazott motívumokról megjegyezte: azok nagy erejű szimbólumok, amelyek messzire mutatnak, úgy, mint a templomok díszítőelemei. – Rátalált, és ezek erejét értelmezi. Olyan szimbólumok ezek, amelyek más tradíciókban is megjelennek, függetlenül attól, hogy az én utam az Újszövetség, amivel szintén összefüggésben vannak – tette hozzá Kieselbach Tamás.
Rieder Gábor közbevetette: magánmitológiája elválaszthatatlan Makovecz Imréjétől, akinek a tanítványa volt.
– A munkamódszert sajátította el, hogy a világot milyen fénytörésben szemléli, és azt miként transzponálja át az építészetbe – vélekedett Martinkó József, majd hozzátette: kinyitott a kereszténységen túli világra, miután megtanulta Makovecztől, hogy a kultúra vizuális narratíváit miként lehet felhasználni, magánmitológiát építve.
– Az magánügy, mit gondolok a vallásról, a szellemi áramlatokról, a szabadkőművességről, de a könyv teljesen őszinte
– vette át a szót F. Kovács Attila. – Amikor kiderült, írnom is kell bele, nem tudtam, mit, mígnem – mérsékelt kreativitással – az találtam ki, megírom az életem történetét. Tettem ezt nem hagyományos módon, hanem valamiféle automatikus írással, mint valami szabadversnél. Nyelvtanilag tökéletesen helytelen lett, mégis ettől izgalmas. Írtam, írtam, aztán elakadtam három hónapra, amikor aztán ismételten elkapott a gépszíj, és befejeztem a történetet, amiből kiderült: nem pusztán egyszer éltem, hanem legalább négyszer, amíg a könyvet írtam.
Borítókép: a kiállítás (Fotó: Teknős Miklós)
