A hétköznapi élet intenzív monotonitása áll Ilja Bocsarnikovsz rendezésének középpontjában, amelynek címe A mi kis városunk, és amelyet a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Kelemen László Kamaraszínházában láthat a közönség. Bárhol éljünk a Földön, nagyvárosban, kisvárosban vagy egy vidéki házban, a hétköznapi élet napi rendje monoton, amelyet az esetek döntő többségében unalmasnak találunk. A színdarab arra hívja fel a nézők figyelmét, hogy a domboldalon nyugvó halottak nézőpontjából egy napi rutin szerint megélt reggeli is mennyire csodálatos tud lenni, mert ilyenkor azokkal lehetünk együtt, akiket szeretünk, akik a legfontosabbak nekünk, ilyenkor választhatunk, hogy édes vagy sós ízzel induljon a nap, ilyenkor eldönthetjük, hogy komoly vagy komolytalan dologról fogunk diskurálni, ilyenkor mindig van lehetőség arra, hogy a napi rutint egy pillanatra felborítva kifejezzük valamilyen módon szeretetünket.
Életről és halálról volt szó a kecskeméti előadásban, azokról a dolgokról, amelyekről nem szoktunk beszélni. Első pillanatban úgy tűnik, mintha valamiféle nosztalgiázást látnánk. Aztán szép lassan rájön a néző, hogy a nosztalgia, amely képes mindent túlságosan megszépíteni, megöli a jelenben való létet. Nem arról van ugyanis szó, hogy régen minden jobb volt, hanem arról, hogy az élet legfontosabb pillanatait meg kell élni a maguk teljességében, mert soha nem jönnek vissza.
Arra tanít ez az előadás, hogy képesek legyünk felismerni, ha egy nagyon fontos pillanatról van szó. Amikor egy anya (Csapó Virág) és lánya (Hartai Petra) az első szerelemről beszélget egymás mellett borsót pucolva, amikor egy apa (Dunai Tamás) közvetett módon arra tanítja a fiát (Varga-Huszti Máté), hogy a nőknek segíteni kell az életben, de úgy, hogy ezt szinte észre se vegyék, nem mellet döngetve, hanem szó nélkül, természetes módon.
Arról is szól ez az előadás, hogy a férfi és női viszonyrendszer alapja lehet a szerelem, de azt is látjuk Danyi Judit (Mrs. Gibbs) és Dunai Tamás (Gibbs doktor) meggyőző tolmácsolásában, hogy szerelem nélkül is kialakítható egy igazán mély kötődésű párkapcsolat. Sőt mivel a szerelem múlandó, a nagyon erős érzelmeken nyugvó barátság viszont nem, meg kell tanulni a szerelmes pároknak átalakítaniuk a kapcsolatukat barátsággá.
Aztán feledhetetlen pillanat, amikor férfi és nő úgy táncolhat egymással egy esküvői lakodalmon, hogy érzik egymás ritmusát, de azok is az élet legfontosabb pillanatai közé tartoznak, amikor a kamaszfiú és a kamaszlány együtt nézik a csillagos eget, álmodoznak az első csókról, szembesülnek a világegyetemmel, amely ekkor még nem a közönyös magányát mutatja, hanem telis-tele van titokkal.
Ilja Bocsarnikovsz rendezése önmagára is reflektál. A színészek ugyanis az előadás idejének nagy részében úgy csinálnak, mintha eljátszanának valamit, és ez a temérdek játék az élet ezernyi apró-cseprő dolga. Ahogy a kisgyerekek is azt játsszák el babáikkal, amit a szüleik tesznek egy nap során. Mindez egy kissé ijesztően hangzik, hogy felnőtteket kell nézni, akik úgy játszanak a színpadon, mint a gyerekek a gyerekszobában, ám így válik csak igazán hangsúlyossá azoknak a pillanatoknak az igazságtartalma, amikor mindez megváltozik, amikor valódi emberi kapcsolatokat adnak elő a kecskeméti színészek egy-egy szituáció kapcsán, már nem úgy, mint a gyerekek, hanem teljes és természetes átéléssel. Mindez megviseli a színművészeket és megviseli a nézőket is, hogy aztán az előadás végén könnyek között mind a színészek, mind a nézők megtisztuljanak a katarzistól. Mert aki megélte azt, hogy elvesztette, akit szeretett, biztosan nem bírja ki könnyek nélkül. Főleg így, halottak napján.
Borítókép: Egy boldog kapcsolat: Mrs. Gibbs (Danyi Judit) és Gibbs doktor (Dunai Tamás) (Fotó: Kaszner Nikolett)
