A stílusos nevettetés a színházi műfajok közül semmivel sem könnyebb, mint a többi. A helyzetkomikumokat fel kell építeni, fontos az időzítés, kell hogy legyen ritmusérzéke a színésznek, és a kitartott csendek, a poénok előtti pillanatok sem mindegy, hogy meddig tartanak. Kis túlzással élve, még az is befolyással bír egy vígjáték sikerére, milyen a csillagok állása az adott előadás estéjén. Szóval nincsen könnyű helyzetben, aki stílusosan kívánja szórakoztatni a közönségét, ráadásul még az sem mindegy, hogy az ízlés határain belül tud-e maradni az előadás.
A Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház Kelemen László Kamaraszínházának Tombol az erény című előadásában minden a helyén van. Óraműpontossággal működnek a poénok, a helyzetkomikumok korunk életmódjához idomultak, parádés a színészi játék, elegáns a díszlet (Kovács Yvette Alida), stílusosak a jelmezek (Gyarmati Dóra).
Egy új színdarab esetében sokszor előfordul, hogy az első előadásokon még nincsen kész a darab, el kell telnie néhány hétnek vagy hónapnak, hogy beérjen. Ez a kecskeméti előadásról nem mondható el, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy nem először rendezi meg Cseke Péter Jean de Létraz leghíresebb vígjátékát (amelynek eredeti címe egyébként Moumou), vagyis pontosan tudja, érzi Cseke a mű lüktetését, egyértelmű, hogy amit a nézők látnak a színpadon, az másfél évtizedes érlelődés eredménye. A Turay Ida Színházban 2007-ben Szacsvay László, Kautzky Armand és Sára Bernadett játszották a főbb szerepeket, Cseke Péter pedig nemcsak megrendezte a színdarabot, de Leonardot is eljátszotta. Ami papíron nem a főszerep, de a valóságban, ha a színész brillírozik a színpadon, akkor főszereppé válik. Ez történt 2007-ben a Turay Ida Színházban, és ez történik most a kecskeméti színpadon is.
Járai Máté Leonard-alakítása a színdarab abszolút főszerepévé lesz, a színművész minden rezdülését, mimikáját vagy gesztusát érzi és érti a közönség.
Járai Máté olyan intenzitással van jelen a színpadon, mintha Latabár Kálmánt látnánk újra kacagtató szerepeiben. De nemcsak Járai játszik parádésan, hanem Claudine, a szobalány szerepében Szabó Dorottya is, aki olyan légies és annyira franciás, ahogy Jean de Létraz megálmodta. Ferenc Bálint Armand szerepében annyira komoly, hogy már nem lehet komolyan venni, Fazakas Géza Legrande felügyelője épp annyira kisstílű, mint Aradi Imre Jules-ként. Szép párost alkotnak mindketten a zsiványság és a tisztesség határán. A feleség, Susanne szerepében Magyar Éva éppoly hiteles csábító, mint erényes asszony, Hajdú Melinda pedig annyira helyesen öntudatos szeretőt kanyarít a színpadra, hogy hamar a szívébe zárja a néző a férfiak közt vergődő, mindenki által kihasznált nőt.
Adott a kérdés, miért olyan sikeres ez a színdarab, ha ügyes kézzel nyúl hozzá egy rendező, és képesek ráérezni a vígjáték dinamikájára a színészek. A válasz nem túl bonyolult, mégis érdemes jól az emlékezetünkbe vésni. Azért, mert egyrészt temérdek olyan helyzetet ábrázol, amely helyzetet egyáltalán nem szeretne megélni a néző, viszont a kínos pillanatok inkább viccesek, mint ijesztőek. Másrészt arra tanítja meg a nézőket játszi könnyedséggel, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát, vagyis semmi értelme apró hazugságokra építeni az életünket, mert a sok apró hazugság összeáll egy óriási hazugságcunamivá, ami elől nincs menekvés.
Aztán arról is szól a színdarab, hogyha férfiakat és nőket összezárunk, akkor nem is olyan könnyű erényesnek maradni, de az is igaz, hogy akkor tudja igazán értékelni az ember a párkapcsolatát, hogyha szembesül azzal, hogy el is veszítheti a másikat, amelynek eredményeképpen el kezd küzdeni. Mert semmi sem biztos az életben, csak az, hogy akkor képes egy nő a tündöklésre, ha van férfi, aki a tenyerén hordozza, és úgy érzi magát, hogy a figyelem középpontjába került.
Borítókép: Járai Máté Leonard szerepében menekül a szobalányt alakító Szabó Dorottya elől (Fotó: Ifj. Háry Péter)
